Paul Greengrass: Véres vasárnap/Bloody Sunday (2002)
Paul Greengrass: Véres vasárnap/Bloody Sunday (2002)
Főszereplők: James Nesbitt, Tim Pigott-Smith, Nicholas
Farrell, Mary Moulds, Nicholas Farrell, Tim Pigott-Smith, Gerard Crossan
Magyar dvd-borító
Derry, Észak-Írország, 1972. január 30.: a nagy felvonulás
napja, amiről a tüntetés megkezdésekor még senki sem sejtette, hogy vérbe fog
borulni. Ivan Cooper (Nesbitt) szociáldemokrata parlamenti képviselő az emberi
jogok melletti kiállásért hívja utcára a lakosságot, miközben az angol katonák
az utak túlnyomó többségén barikádokat emelnek. Az angol katonai vezetés meg
van győződve róla, hogy fegyveresek is lesznek a felvonulók között, ezért olyan
elit, ejtőernyős osztagokat rejtenek el a házak között, amelyek csak a
tűzparancsra várnak. Ilyen előzményekkel kezdődik el a felvonulás, amely végül
tragédiával ér véget: az angolok beavatkozása nyomán tizennégy ember veszíti
életét.
Paul Greengrass segítségével újra 1972-ben vagyunk, január
30-án. A rendező olyan magasságokig reprodukálja sikeresen a kort, az
eseményeket, a tömeget, ahogyan azt nagyon kevesen tudják. Ehhez legfőbb
segédeszköze a kézikamera, amely folyamatosan mozgásban van (és amikor a
tömeggel együtt mozdul, szinte mi, nézők is felvonulónak képzelhetjük
magunkat), emellett lemond a mesterséges fény használatáról is.
Greengrass, bár felveti a tüntetést szervezők és vezetők
felelősségét is - látták a fegyveres angolokat az utcákon, ráadásul több
jelzést is kaptak, hogy baj lehet, és le kellene fújni a tüntetést -, mégsem
nevezhető pártatlannak: az angolok (egy-két kivételtől eltekintve) mind
érzéketlen „zsoldosok”, akik nem képesek felérni ésszel azt, hogy fegyvertelen
tömegekkel állnak szemben. Ennek megfelelően a felvonulás esztelen, zűrzavaros
vérengzésbe torkollik, ahol a civilekre, mint céltáblákra nyitnak tüzet az elit
osztagok (ugyanakkor az a mai napig nem világos, hogy a legelső lövést ki adta
le). Nem sokkal az „ütközet” után az angol fél nyilatkozatai a tények
elferdítésében jeleskednek, míg a másik oldalon leginkább a döbbenet az úr, a
kórházban pedig, ahová az áldozatokat szállítják, ömlik a vér, és kétségbeesett
hozzátartozók bolyonganak.
Mintha dokumentumfilmet néznénk, minden hihetetlenül
valóságosnak tűnik: a lövések a fülünkben dörrennek, az erőszak hullámai
ugyanolyan mellbevágóak, a káosz ugyanolyan kaotikus a film nézőjének is. Ehhez
hozzáadódik még az is, hogy minden egyes mozzanat tanúk elbeszélései alapján
került be a képsorok közé. Greengrass néhány jelenetet a tényleges helyszínen,
Derry-ben vett fel, de a forgatás nagy része Dublin északi részén, Ballymun
(Baile Munna) városában zajlott. A rendező a kamerával többnyire Ivan Cooper
karakterét követi, de arra is folyamatosan ügyel, hogy a tömeg is profi
„alakítást nyújtson”. A katonáknál túl nagy gondok nem voltak várhatóak e
területen, hiszen egy részük ténylegesen is katona volt korábban.
Miután a szörnyűségek lezajlanak, a film ugyanolyan szívbe
markolóan folytatódik - a kórházban, majd végül a sajtótájékoztatón, ahol
Cooper és társai felolvassák a meggyilkolt fiatalok névsorát (eközben azt is láthatjuk,
ahogyan az angol hatóságok elbagatellizálják a történteket, a „végrehajtók”
pedig valótlanságokkal és mellébeszéléssel menekülnek a vizsgálóbizottság
elől). Ezután megtudjuk, hogy az akcióban illetékes angol katonai vezetők a
legmagasabb fórumról kaptak kitüntetést, majd még a sajtótájékoztatón elhangzik
- mintegy zárszóként - az „igazság” szó. És miközben elsötétül a kép, és a U2
szenvedélyes dalát hallgatjuk, eszünkbe juthat, hogy a történtekért talán soha
nem lehet eléggé igazságot szolgáltatni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése