Paul Greengrass: Véres vasárnap/Bloody Sunday (2002)
Főszereplők: James Nesbitt, Tim Pigott-Smith, Nicholas
Farrell, Mary Moulds, Nicholas Farrell, Tim Pigott-Smith, Gerard Crossan
Magyar dvd-borító
Derry, Észak-Írország, 1972. január 30.: a nagy felvonulás
napja, amiről a tüntetés megkezdésekor még senki sem sejtette, hogy vérbe fog
borulni. Ivan Cooper (Nesbitt) szociáldemokrata parlamenti képviselő az emberi
jogok melletti kiállásért hívja utcára a lakosságot, miközben az angol katonák
az utak túlnyomó többségén barikádokat emelnek. Az angol katonai vezetés meg
van győződve róla, hogy fegyveresek is lesznek a felvonulók között, ezért olyan
elit, ejtőernyős osztagokat rejtenek el a házak között, amelyek csak a
tűzparancsra várnak. Ilyen előzményekkel kezdődik el a felvonulás, amely végül
tragédiával ér véget: az angolok beavatkozása nyomán tizennégy ember veszíti
életét.
Paul Greengrass segítségével újra 1972-ben vagyunk, január
30-án. A rendező olyan magasságokig reprodukálja sikeresen a kort, az
eseményeket, a tömeget, ahogyan azt nagyon kevesen tudják. Ehhez legfőbb
segédeszköze a kézikamera, amely folyamatosan mozgásban van (és amikor a
tömeggel együtt mozdul, szinte mi, nézők is felvonulónak képzelhetjük
magunkat), emellett lemond a mesterséges fény használatáról is.
Greengrass, bár felveti a tüntetést szervezők és vezetők
felelősségét is - látták a fegyveres angolokat az utcákon, ráadásul több
jelzést is kaptak, hogy baj lehet, és le kellene fújni a tüntetést -, mégsem
nevezhető pártatlannak: az angolok (egy-két kivételtől eltekintve) mind
érzéketlen „zsoldosok”, akik nem képesek felérni ésszel azt, hogy fegyvertelen
tömegekkel állnak szemben. Ennek megfelelően a felvonulás esztelen, zűrzavaros
vérengzésbe torkollik, ahol a civilekre, mint céltáblákra nyitnak tüzet az elit
osztagok (ugyanakkor az a mai napig nem világos, hogy a legelső lövést ki adta
le). Nem sokkal az „ütközet” után az angol fél nyilatkozatai a tények
elferdítésében jeleskednek, míg a másik oldalon leginkább a döbbenet az úr, a
kórházban pedig, ahová az áldozatokat szállítják, ömlik a vér, és kétségbeesett
hozzátartozók bolyonganak.
Mintha dokumentumfilmet néznénk, minden hihetetlenül
valóságosnak tűnik: a lövések a fülünkben dörrennek, az erőszak hullámai
ugyanolyan mellbevágóak, a káosz ugyanolyan kaotikus a film nézőjének is. Ehhez
hozzáadódik még az is, hogy minden egyes mozzanat tanúk elbeszélései alapján
került be a képsorok közé. Greengrass néhány jelenetet a tényleges helyszínen,
Derry-ben vett fel, de a forgatás nagy része Dublin északi részén, Ballymun
(Baile Munna) városában zajlott. A rendező a kamerával többnyire Ivan Cooper
karakterét követi, de arra is folyamatosan ügyel, hogy a tömeg is profi
„alakítást nyújtson”. A katonáknál túl nagy gondok nem voltak várhatóak e
területen, hiszen egy részük ténylegesen is katona volt korábban.
Miután a szörnyűségek lezajlanak, a film ugyanolyan szívbe
markolóan folytatódik - a kórházban, majd végül a sajtótájékoztatón, ahol
Cooper és társai felolvassák a meggyilkolt fiatalok névsorát (eközben azt is láthatjuk,
ahogyan az angol hatóságok elbagatellizálják a történteket, a „végrehajtók”
pedig valótlanságokkal és mellébeszéléssel menekülnek a vizsgálóbizottság
elől). Ezután megtudjuk, hogy az akcióban illetékes angol katonai vezetők a
legmagasabb fórumról kaptak kitüntetést, majd még a sajtótájékoztatón elhangzik
- mintegy zárszóként - az „igazság” szó. És miközben elsötétül a kép, és a U2
szenvedélyes dalát hallgatjuk, eszünkbe juthat, hogy a történtekért talán soha
nem lehet eléggé igazságot szolgáltatni…
Federico Fellini: Casanova/Il Casanova di Federico Fellini
(1976)
Főszereplők: Donald Sutherland, Tina Aumont, Cicely Browne, Margareth
Clémenti, Leda Lojodice, Dudley Sutton, Sandra Elaine Allen
Az FF Film magyar DVD-kiadása
A 18. század Velencéjében járunk, a karnevál a tetőpontjára
hág, különösen, amikor egy monumentális női fej emelkedik ki a vízből. A
kötelek azonban nem bírják el a terhet, így az visszacsúszik a mélybe, óriási
kavarodást okozva. A zűrzavarral csak egyvalaki nem törődik: Giacomo Casanova,
aki éppen egy apácával történő légyottra igyekszik. A továbbiakban a híres
nőcsábász, szerető, író (és sok más egyéb) útitársai lehetünk; Casanova Európa
összes nagyvárosában tiszteletét teszi Párizstól Csehországig. De milyen ember
is volt ő, aki több ezer oldalas emlékiratot hagyott maga után örökül? Egy szerencsés,
mindig boldogságban élő, megbecsült úriember, avagy egy kiégett, kigúnyolt,
mindenki által csak egy szexautomataként kezelt, magányos férfi?
Mivel egy Fellini-filmről van szó, garantált a meglepetés,
vagyis az előszó végén feltett kérdésre egyértelműen az utóbbi a helyes válasz.
Casanova folyamatosan üldözi a nőket, a szerelmet, de a híre megelőzi, így
gyakran pórul jár. A szerelemnek és az erotikának az idő nagy részében nyoma
sincs: Casanova erőlködik, megfeszül, hogy kielégítse a nőket (egyszer még egy
versenyt is vállal egy kocsissal szemben, az udvaroncok nagy örömére és
szórakozására), és e jelenetek groteszkségét még az állandóan magával
hordozott, az aktusok alatt mintegy metronómként funkcionáló fémmadár jelenléte
is felerősíti.
Nos, ez Fellini Casanovája. Homloka magas, arca változó és
időnként annyira elveszett, hogy még öngyilkosságot is megkísérel. Az 1725-ben
született szerencselovag életéből közel egy tucat apró epizód tárul elénk,
melyek önmagukban sem filmszerűek, de együtt sem alkotnak kerek egészet. Ezzel
szemben utat engednek Fellini groteszk és nem mindennapi figuráinak (mint
például a Sandra Elaine Allen által játszott 2,38 méteres, 270 kiló súlyú nő), és
egyre inkább Casanova magányosságára, gépies mivoltára mutatnak rá.
A film hihetetlenül nehéz szülés volt, az első producer,
Dino De Laurentiis úgy kezdett bele a Fellinivel való közös munkába, hogy a
rendezőnek csak egy címet kellett mondania a már meglévő, aláírt kontraktushoz.
A bizalom ellenére a páros összeveszett, így került a képbe Alberto Grimaldi, akinek
csak annyi kikötése volt, hogy a beszélt nyelv a vásznon az angol legyen
(Fellini ezért sem lelkesedett). Robert Redford, Jack Nicholson, Michael Caine,
vagy Gian Maria Volonté helyett lett a címszereplő megtestesítője Donald
Sutherland, aki maximális erőbedobással készült fel a szerepre - hogy aztán
Fellini mindent fenekestül felforgasson a karakter eljátszásával kapcsolatban
(emellett ráadásul órákig kínoztatta a maszkmesteri székben). Miután Fellini Grimaldival is összekülönbözött, úgy nézett
ki, a forgatás eredménytelenül befejeződik (ráadásul ezalatt a műszaki
személyzet egy része sztrájkba lépett). Végül nagy nehezen elkészült a
monumentális mű, melyben például csak a nyitó, karneváli jelenethez 600
statisztát használtak fel.
A kész film elképesztő. A történet, mint írtam, másodlagos,
itt egy világutazóról van szó, akit egy meg nem értett, élete végén pedig
kigúnyolt figuraként követhetünk nyomon. A gyönyörű képek (Giuseppe Rotunno keze
nyoma), és a feltűnő, majd gyorsan tovatűnő szereplők csak asszisztálnak
mindehhez. Ebből a szempontból a legfájdalmasabb epizód talán az, ahol Casanova
rátalál - saját bevallása szerint is - élete szerelmére (Tina Aumont), aki
aztán köddé válik, és még azt is meghagyja, hogy ne is próbáljanak a nyomára
bukkanni.
Élete alkonyán, Csehországban Casanova már csak árnyéka
hajdanvolt önmagának. Az emlékiratait írja, és keserűen emlékszik vissza
aranykorára. Ekkor egy extrém közelképen egy aggastyán beesett szemeit látjuk -
majd egy álmot, amelyben a fiatal, ereje teljében lévő Casanova a sötét,
befagyott Velencében újra találkozik élete egyik legmaradandóbb kalandjával, az
életnagyságú, mechanikus női babával. Fellini már bőven a forgatás közben
döntött e zárójelenet mellett. És ez a jelenet, Nino Rota rejtélyes
dallamaival, és a jégpályán Casanova és a bábu lassan sötétségbe olvadó
kettősével, a filmtörténelem egyik legmeghatóbb záró képsora is lett egyben.
George Sluizer: Nyom nélkül/Nyomtalanul/Spoorloos/The Vanishing (1988)
Főszereplők: Bernard-Pierre Donnadieu, Gene Bervoets,
Johanna ter Steege
Amerikai dvd-borító
Egy ifjú pár vidéki utazásra indul, majd egy kiadós
veszekedés és gyors kibékülés után Rex egy benzinkúthoz hajt tankolás és
bevásárlás céljából. A pár másik tagja, Saskia nemsokára bemegy az egyik
üzletbe - és nyom nélkül eltűnik. Használható szemtanúk a tömeg miatt
nincsenek, Saskiát mintha a föld nyelte volna el. Három év telik el, Rex még
mindig a szerelmét keresi, pénzt és fáradságot nem sajnálva körbeplakátolja a
környéket, tévéinterjúkat ad. Végül már csak ennyi marad: „Tudni akarom, mi
történt vele.” Ezután váratlanul feltűnik valaki, aki némileg érintett az
ügyben - maga az elkövető, egy francia kémiatanár, egyben családapa…
Kevés olyan film készült a thriller műfajában, amelynek
olyan letaglózó befejezése lenne, mint a „Spoorloos” című holland darabnak. E
befejezés során hősünk, Rex, és mi, nézők is egyszerre szembesülhetünk azzal,
ami az eltűnt nővel, Saskiával történt három évvel korábban. És hogy Rex hogyan
jut el idáig? A titok kulcsa érthető módon az emberrabló kezében van, aki
macska-egér játékot játszik a kétségbeesett áldozatával. A példás családapa
végül - rettenetes műve betetőzéseként - nem kis kockázatot vállalva kapcsolatba
lép Rex-szel, és felajánlja neki a tudást, hogy minden részlet a helyére
kerüljön a benzinkútnál történtekkel kapcsolatban.
George Sluizer filmje horrornak is nyugodtan tekinthető,
azonban a pszichológiai fajtából. Bámulatosak azok a jelenetek, amelyekben
részletesen dokumentálva láthatjuk, hogy az emberrabló milyen akadályokba
ütközik, hogyan dédelgeti és fejleszti szörnyű tervét, valamint hogy micsoda
elképesztő véletlenek kellettek ahhoz, hogy Saskia legyen a bűntett szenvedő
alanya. Remek alakításokat is láthatunk, Gene Bervoets hatásosan sugározza a
három teljes éve tartó szorongást, kétségbeesést, tudatlan tehetetlenséget, míg
Bernard-Pierre Donnadieu szinte észrevétlen színészi eszközökkel alakítja a
perfekcionista bűnözőt.
A forgatókönyvet is jegyző Tim Krabbé regényéből („Az
aranytojás”) készült „Spoorloos” nagy sikert aratott, érdekes módon azonban az
amerikai csúcsot, az Oscar-díjat nem érhette el, mivel a túl sok francia nyelvű
dialógus miatt nem engedték a holland jelöltek közé. 1993-ra aztán e remekművet
is utolérte a végzete, ugyanis elkészült az amerikai remake, melyről leginkább
az juthat eszünkbe, hogy hogyan lehet szétrombolni az eredetit (Sluizer
egyébként saját vállán vitte dédelgetett gyermekét a vesztőhelyre: maga ült a
remake rendezői székébe).
A „Spoorloos”, talán mondanom sem kell, nem jelent meg idehaza
dvd-n (a remake „természetesen” igen), külföldön viszont - ahogy illik - többek
között a Criterion vette gondjaiba. Itthon legalább vhs-megjelenés volt, az
Odeon (azok voltak a szép idők!) feliratosan jelentette meg a filmet. Aki
szereti a megdöbbentő mozgóképeket, annak mindenképpen kötelező programként
ajánlom a „Spoorloos”-t - e remekműre valószínűleg még Hitchcock is büszke
lenne.
Maurice Pialat: Szerelmeinkre!/Á Nos Amours (1983)
Főszereplők: Sandrine Bonnaire, Dominique Besnehard, Evelyne Ker, Maurice Pialat
Amerikai dvd-borító
Egy 15 éves párizsi lány, Suzanne egyre inkább úgy érzi,
hogy otthoni élete pokollá változott. A tini legszívesebben barátaival van
együtt, szigorú, munkamániás apja, idegroncs anyja és erőszakos természetű
bátyja nem jelent számára túl vonzó perspektívát. Suzanne-nak egy hibája van,
mellyel szemben családja tehetetlen: folyamatosan váltogatja fiúismerőseit,
kiknek többségével leginkább csak a gyors szex miatt áll össze. Otthon egyre
inkább elmérgesedik a helyzet, az apa cserbenhagyja a családot, az anya - aki
nem hisz a házasság előtti szexben - öngyilkossággal is fenyegetőzik, a báty
pedig kihasználja, hogy ő maradt az egyetlen férfi a háznál. Suzanne ekkor
ismerkedik meg Jean-Pierre-rel, akivel végre komolynak látszó kapcsolatot kezd.
Vajon sikerül-e eljutni a házasságig, vagy Jean-Pierre is csupán egy futó
kaland marad?
A világ filmkészítői előszeretettel választják tárgynak
műveikhez a „fiatal lányok gyermekből nővé változnak” - témakört. Méltán az
egyik leghíresebb darabja e tematikának az „Á Nos Amours” című francia film,
melyet Maurice Pialat rendezett - bámulatos módon. Pialat, aki az apát is eljátssza,
olyan jelenetsorokat és dialógusokat fűz össze 100 perc alatt, amelyek a világ
bármely családjában elhangozhatnának: nincsenek drámai csúcspontok, a színészek
(szándékoltan) szinte gesztusok nélkül, hétköznapian játszanak (és
rögtönöznek), de az extrém realista stílus a helyszínekből és a rendezés
puritán eszközeiből is visszaköszön.
A rögtönzéseknek köszönhetően a családon belüli erőszak
jelenetei is váratlanok, a pofonok valóságosak, ebből következően a reakciók
megdöbbentőek. Jellemző az eszköztelen rendezésre, hogy az egyik fontos asztali
jelenetnél a szereplőknek nem árulták el az apa karakterének hirtelen
felbukkanását, így kellett reagálniuk rá. De nemcsak az erőszak jellemző a figurákra,
az egyik legfontosabb párbeszéd apa és lánya között hangzik el -
szeretetteljes, már-már intim módon. Sandrine Bonnaire lenyűgözően játssza Suzanne-t
(egy César lett a jutalma): a néző lehetetlenre vállalkozik, amikor ki akar
igazodni rajta, vagyis olyan, mintha a való életből lépett volna elénk.
Érdekesség, hogy az „Á Nos Amours” eredetileg a hatvanas
évtizedben játszódott volna, legalábbis ez szerepelt az Arlette Langmann által
írt forgatókönyvben. Pialat azonban elvetette a tervet, elsősorban pénzügyi
okokból, de abban is mindenképpen igazat kell adnunk neki, hogy - mint mondta -
a film története egy időtlen történet, amely bármikor, bárhol lepereghet a
történelem folyamán.
Érdemes még megemlíteni azt a módszert, amelyből szintén
Pialat puritánnak tűnő, ám annál hatásosabb stílusa tükröződik: az operatőr
(Jacques Loiseleux) végig azt figyelte egy jelenet során, hogy éppen ki beszél,
és őt vette, de ő maga is szabad kezet kapott a rendezőtől, ha váltani akart. A
család lakásán belül számos ilyen jelenettel találkozhatunk, például amikor a
szereplők külön helyiségekben tartózkodnak, és a kamera szinte fut (vagy inkább
leselkedik) utánuk. A színészek természetesen ekkor is rögtönöztek, és mint a
fentiekből kiderült, a rendező és operatőre is.
Pialat egyébként nem volt túl népszerű rendező hazájában,
bár az 1980-as „A vagány” (Loulou) című drámájával, és monumentális, sajátos
Van Gogh-feldolgozásával (1991) is sikert aratott. 2003-as halálával
Franciaország egy zseniális, de öntörvényű, és gyakran meg nem értett
egyéniségét vesztette el. Az „Á Nos Amours” Pialat legnagyobb mesterműve, egy
szokatlan, de lenyűgöző stílusban elbeszélt történet a felnőtté válásról.
Sergio Corbucci: A halál csöndje/Il grande silenzio/The Great Silence (1968)
Főszereplők: Jean-Louis Trintignant, Klaus Kinski, Vonetta McGee, Frank Wolff
Magyar dvd-borító
Borzasztó hideg, befagyott puskák, éhező emberek - és
fejvadászok. Sergio Corbucci rendező ebbe a világba visz el bennünket, és ebben
a világban ismerhetjük meg a magányosan utazó Silenziót is, aki egy kisvárosba
tart. A városban lakik valaki, egy Pollicut nevű gazfickó, akivel Silenzio még
gyerekként találkozott, és aki kegyetlenül megcsonkította. A leszámolás ideje
elérkezett, de a dolgok nem mennek ilyen simán: Pollicut-ot egy véres kezű
fejvadász, Tigrero védelmezi bandájával. A fejvadász az úgynevezett törvényen
kívüliekre vadászik, azokra a férfiakra és nőkre, akik elhagyták a kisvárost,
és életüket a vadonban, hóban-fagyban tengetik. Silenzio és a fejvadász között végképp
elkerülhetetlenné válik az összecsapás, amikor egy fiatalasszony a Tigrero által orvul
meggyilkolt férje miatti bosszújával a titokzatos, hallgatag idegent bízza meg…
A hatvanas évek italowestern hullámának Sergio Leone volt a
koronázatlan királya, mondják a hozzáértők. „A jó, a rossz és a csúf”, vagy a
„Volt egyszer egy vadnyugat” című mesterművek elkészítése okán azt hiszem,
Leone tényleg rászolgált erre a kitüntető címre. De Leone mellett szorosan ott
áll „A halál csöndje”. Sergio Corbucci italowesternje tartalmazza mindazt, amit
a fent említett két klasszikus: izgalom, drámaiság, erőszak, felejthetetlen
filmzene és szintén felejthetetlen, katarzisba torkolló befejezés. A
forgatókönyv, amit Corbucci negyedmagával írt rendkívüli precizitással bír, a
figurák jobbak már nem is lehetnének. Klaus Kinski fejvadásza brutális, sunyi,
cinikus és végtelenül aljas, Frank Wolff (akinek a „… vadnyugat” elején
meggyilkolt farmerkarakterére valószínűleg mindenki emlékszik, és aki
fájdalmasan korán, már 1971-ben elhunyt) seriffjelöltjével talán a legkönnyebb
azonosulnia a nézőnek, Vonetta McGee özvegye talpraesettsége ellenére végig
határtalan fájdalmat sugároz magából, Silenzio rejtélyes hősalakja pedig sok
mindenben hasonlít a Leone által megteremtett, és Charles Bronson által életre
keltett Harmonikára.
Corbuccinak egy dologban még túlszárnyalnia is sikerült Leone
remekeit, mégpedig a finálé tragikumában. „A halál csöndje” befejezéséről nem
is illik többet mondani, azt egyszerűen látni kell, már csak azért is, mert
ilyen típusú lezárással tízezer film közül talán ha egyben találkozhatunk.
Az eseményeket természetesen Ennio Morricone dallamai
kísérik; Morricone az egyik legkreatívabb időszakát élte ekkoriban,
Pasolini-filmekhez, giallókhoz, politikai és bűnügyi mozikhoz egyaránt a
legjobbat tette hozzá.
Corbucci filmje egyébként nem jöhetett volna létre (vagy
legalábbis nem ilyen színvonalon), ha nincs Jean-Louis Trintignant. A francia
színész csak úgy vállalta el Silenzio szerepét (szívességet téve ezzel egy
producer barátjának), hogy kikötötte, nem kell túl sok dialógust megtanulnia -
nos, mint láthatjuk, ez a feltétele igencsak hatásosan teljesült. A karakter
mindazonáltal tökéletes: a múltbéli sérelmei megrázóak, különleges pisztolyával
a kezében, fekete ruhájában pedig imponáló jelenség a vásznon. „A halál
csöndje” érdekes csavart is tartalmaz a Leone-féle „Pár dollárral többért”
sztorijához képest. Míg utóbbiban a Clint Eastwood és Lee Van Cleef által
játszott két fejvadász a pozitív hős, addig Corbuccinál Kinski és bandája
kegyetlen, pénzéhes gazfickók gyülekezete; a banditák annyira aljasak, hogy még
attól sem riadnak vissza, hogy áldozatukat annak rokonai előtt lőjék le.
Corbucci
remekműve nem pusztán az italowestern műfajban tartozik a hatvanas évtized
csúcspontjai közé. Stílusa, a magában hordozott tragikuma, rendezői megoldásai besorolástól függetlenül emelik a legjobbak közé; kultikusságát ráadásul még az is erősíti, hogy a rendező személyét és munkásságát a korabeli kritika kevés kivétellel mindig is lekicsinylően kezelte.
