Bernardo Bertolucci: A megalkuvó/Il conformista (1970)
Külföldi bluray-borító
Marcello Clerici kényszeresen hajszolja a normalitást. Mióta
gyerekkorában gyilkosságot követett el (melyet a rendőrség öngyilkosságként
könyvelt el) Marcello csak egy akar lenni az állampolgárok közül. A Mussolini
vezette fasiszta Olaszországban járunk, Marcello egyre inkább az állami gépezet
részévé válik, míg végül titkosrendőri megbízatást kap a legfelső szintről.
Párizsba kell utaznia, hogy ott egy antifasiszta aktivistát (Marcello egykori
egyetemi tanárát) meggyilkoljon. Az utazáshoz kapóra jön nászútja; felesége az
ifjú Giulia szintén kényszerű választás volt a normalitás felé vezető úton: szerelmet
nem érez iránta, Giulia pedig nem több egy átlagos, nem túl tájékozott
polgárlánynál. Marcello azonban titkos vágyai ellenében tehetetlen, Párizsban
találkozik álmai asszonyával, élete szerelmével aki már ténylegesen asszony
-a fasiszták és Marcello célpontjának a
felesége…
Moravia regényének filmváltozata egy rendkívül határozott
filmkészítő keze nyomát viseli magán. Bertolucci kicentizett pontossággal tárja
elénk Marcello tépelődő, ámde mégis céltudatos figuráját, akinek életét az a
bizonyos közjáték a sofőrrel és annak pisztolyával végzetesen befolyásolta.
Bertolucci magabiztosan változtatja meg Moravia befejezését: a véres, ámde
egyszerű zárás helyett egy sokkal megdöbbentőbb lélektani epilógust láthatunk,
melyben Marcello élete és főleg annak legfontosabb epizódjai (gyerekkori
gyilkosság, házassága, a fasisztáknak tett szolgálatai és végül, de messze nem
utolsósorban élete szerelmének sorsa) teljesen új megvilágításba kerülnek, az
álarc pedig lehull. A megalkuvó az európai film történelmének egyik
legjelentősebb darabja - Georges Delerue zenéje, Vittorio Storaro operatőri
munkája (a kék szűrőn át felvett Párizs elképesztő) és az emlékezetes jelenetek
sokasága (mint például egy monumentális táncjelenet, melynek végén Marcello „csapdába”
kerül, vagy az erdőbéli hajsza Dominique Sanda után) igazi mesterművet
alkotnak. Nem csoda, hogy Jean-Louis Trintignant Marcello Clericit, a
megalkuvót nevezte élete egyik fő művének.
Erik Poppe: Utoya, július 22./Utøya 22. juli (2018)
Német bluray-borító
2011. július 22-én Norvégia Utoya nevű szigetén több tucat
fiatal halt meg egy merénylő kezétől. „Ezt te nem értheted meg” - néz szembe a
kamerával, a nézővel Kaja, aki egy a több száz táborozó közül. És tényleg
emberi ésszel fel nem fogható, hogy mi vezethet valakit arra, hogy homályos
ideológiákra hivatkozva más emberek életét kioltsa, ráadásul egészen fiatal
emberek életét. Erik Poppe túlélők beszámolói alapján készítette el filmjét, és
az elkészítés során sorra jó döntéseket hozott: egyrészt tökéletes választás
volt a vágás mellőzése, hiszen a kamera maximális autentikusságot kölcsönöz az
eseményeknek, többszörös erővel vagyunk kényszerítve arra, hogy a szigeten az életükért
futók közé képzeljük magunkat, így egyetlen másodpercre sem szakadunk el Kaja
mellől (csak a szívbemarkoló befejezés során), aki menekülése során
borzasztónál borzasztóbb felfedezéseket tesz. Másrészt helyes döntés volt a
rendező részéről, hogy a merénylő végig arc nélkül marad. Ez a film az áldozatoké
és a túlélőké, azoknak a fiataloknak állít emléket, akik egymást segítve
próbáltak életben maradni, vagy hősként haltak meg, vagy csodával határos módon
túlélték a vérengzést, mint például Ylva Schwenke, aki öt golyóval a testében
feküdt két szikla között a vízben több mint másfél órát. Ez a film tehát ezek a
fiataloké, nem pedig azé az „emberé”, aki szélsőjobbos eszméire hivatkozva
ontott vért, újra felidézve elvbarátai rémtetteit a harmincas-negyvenes évek
Németországából.
A 72 percen át tartó öldöklés majdnem teljes egészében a
szemünk elé kerül, Kaja pedig mindnyájunknak példát mutat a hasonló helyzetekre:
ahogyan húgát próbálja megtalálni a létező legnagyobb életveszélyben is, az
tökéletes tükörképét adja annak, hogy mekkorajellembéli fölényben voltak az üldözött fiatalok ahhoz a gyáva féreghez
képest, aki a magával hozott két táskányi nehézfegyverben találta meg
önkifejezése eszközét. Az Utoya július 22. megdöbbentő, szívfájdító emléke
Norvégia fekete napjának, a hibátlan (és nem lehet elégszer kiemelni – bravúrosan,
vágás nélkül rögzített) film nem utolsósorban még nagyszerű színészeire is
támaszkodik, akik közül természetesen a bámulatos kezdő, Andrea Berntzen
emelendő ki.
Végezetül a film figyelmeztetésként is értelmezhető:
figyelmeztetés a szélsőjobbos eszmékre, amelyek buzgó keresztény, konzervatív, nacionalista
mázzal álcázzák magukat, de valódi céljuk csupán egy dolog, az ellenségnek
kikiáltott embertársaink fizikai megsemmisítése. Nos, az ilyen eszmék -
ellentétben a sziget fiataljainak támogatandó szellemiségével - nem valók
máshová, mint a történelem legeldugottabb szemétdombjára.
