Franciaország, valamikor a középkorban, a százéves háború
idején: az ifjú François apja elhagyja a családját, és a háborúba megy. François
búcsúzóul egy kardot kap tőle, majd később, visszatérve a várba, kővé dermed,
mivel anyját egy idegennel találja egy ágyban. Egy pillanat múlva a még gyermek
François-ból gyilkos válik. Sok évvel később Béatrice apját, François de
Cortemart-t várja haza. Béatrice számára mindent az apja jelent, ezért szinte a
perceket számlálja türelmetlenségében. De amikor eljön az idő, és az apa belép
a várba, Béatrice számára szörnyűséges idők köszöntenek be…
Bertrand Tavernier 1987-ben, megalkotván a „La passion
Béatrice” című filmet, számos tévhitet pusztított el. Leszámolt a korszak
romantizálásával, a hős lovag figurájával és magát a történelmi filmet mint
műfajt is újjáértelmezte. Tavernier filmjében a középkori emberek teljesen
hétköznapiak, akik hétköznapi helyszíneken élik mindennapos gyötrődéssel teli
életüket. Hétköznapi a falu, a vidék, de a várkastély is; utóbbi egy kietlen,
sötét, zegzugos raktárépületre emlékeztet, amelyből leginkább a körülötte lévő
föld éri a legtöbbet. A hős lovag nem létezik - François de Cortemart (Bernard-Pierre Donnadieu felejthetetlenül fizikai alakítása) fogságból
tér haza, megkeseredett, másik gyermekét, Béatrice bátyját, Arnaud-t gyáva
nősténynek tartja és nevezi, valamint kíméletlenül részletezi az asztalnál, a
várnép előtt, hogy a fiú hogyan futamodott meg az angolok elől.
De mindez semmi ahhoz képest, amit Béatrice-nek kell elviselnie.
Szemrehányással kezdődik (hogy miért adta el áron alul az egyik nagyobb
földdarabot), majd megaláztatással folytatódik, végül mindez vérfertőző
erőszakba torkollik. „Istenem, segíts, hogy szerethessem!” - könyörög még a
kezdetekkor Béatrice, de imája nem talál meghallgatásra, és a történelem
ismétli önmagát: a gyermek François után Béatrice is a vár tornyába kerül. Apja
eközben végzetes önsajnálatba kezd, a vallást eltaszítja magától, és ezzel
feljogosítja magát a lánya elleni legszörnyűbb bűntettekre is.
Az apjához hasonlóan Béatrice figurája is csodálatra méltó,
de természetesen a másik szemszögből: Béatrice minden szörnyűség ellenére
megpróbálja újból megszeretni és tisztelni addig több kilométeres, elérhetetlen
távolságból imádott apját. Iszonyodva nézi, ahogyan az Arnaud-val bánik, de a
helyzet akkor fordul tragikusra, amikor François megszentségteleníti az addig
érinthetetlennek gondolt apa-lánya viszonyt. Julie Delpy (legelső főszerepében)
érzelmek tucatjait tükrözi vissza sikeresen, az apjáért rajongó lánytól az
őrület határán lévő megbecstelenítetten át egészen a bosszúálló angyalig.
Tavernier végül fenekestül felfordítja a történelmi,
középkori dráma műfaját is. Annak ellenére, hogy filmjéből nem hiányoznak az
úgymond kötelező kellékek (védtelen falu kifosztása, boszorkányégetés, utóbbi
rémisztően fájdalmas képekben), nem lehet azt állítani, hogy hagyományos
szerkezetet követne. Csúcspontok szinte nincsenek, de ennek ellenére, vagy
éppen ezért minden, ami Tavernier rendezésével kapcsolatos, hihetetlenül
gördülékenynek tűnik - és az is. Látványos finálé helyett groteszk üldözési
jelenetet nézhetünk végig, amelyben a női ruhába lealacsonyított Arnaud űzött
vadként menekül apja és annak martalócai elől.
Megrázó és szívbemarkoló film a „La passion Béatrice”.
Emellett rendkívül kényelmetlen is, mivel az összes szereplője megjárja a
poklok poklát, sőt, némelyikük nem is szabadul onnan, és a megváltás számára
csak egy lehet: a halál.
Béatrice
François de Cortemart
A régen várt viszontlátás nem olyan, mint amilyennek Béatrice elképzelte
Jean-Pierre Melville: A szamuráj/Le samouraï (1967)
Főszereplők: Alain Delon, Nathalie Delon, François Périer, Cathy
Rosier, Jacques Leroy, Catherine Jourdan
Amerikai dvd-borító
Jef Costello (Alain Delon) profi bérgyilkos. Legfrissebb
megbízatását is a szokásos maximalizmusával hajtja végre: lopott kocsi, cserélt
rendszámtábla, bombabiztos alibi egy szépséges hölgy jóvoltából és végül, de
nem utolsósorban hidegvérű végrehajtás. Ezúttal azonban akad egy kis probléma -
Costello közvetlenül az elkövetett gyilkosság után szembetalálja magát a
helyszín, egy bár arra tévedő zongoristanőjével. Amikor aztán Costellót a
rendőrség több tucat további gyanúsítottal együtt szembesíti a bár
személyzetével, a bérgyilkos a lebukás közelébe sodródik. A zongoristanő
azonban teljes bizonyossággal állítja, hogy nem Costellót látta a gyilkosság
után, körülbelül egy méter távolságból…
Egy idézettel indul minden (a szamuráj magányosságáról), és
egy puritán szobabelső képével. Az ágyon a bérgyilkos, Jef Costello
cigarettázik; az egyetlen hangforrás a helyiségben az asztalra állított
kalitkában lévő madár csiripelése. Sokkal több hangot később sem hallunk, az
első dialógus kilenc perc elteltével hangzik el. Már ennyiből is leszűrhető,
ami később nyilvánvalóvá válik: Jean-Pierre Melville filmje mintegy óraműként
funkcionál. És e precíziós szerkezet középpontjában ott van Alain Delon
mindenfajta érzelmet nélkülöző arca és karaktere. Motivációt, életcélokat
Costello karakterével kapcsolatban nem ismerünk, a filmhez hasonlóan maga az
ember is egy precíziós szerkezet. Ugyanazokkal a mozdulatokkal akasztja otthon
fogasra a kabátját és a kalapját, veszi fel a fehér kesztyűjét, de tökéletesen megtervezett
a gyilkosság kivitelezése is, a pisztolyt pedig mindig ő süti el elsőként.
Az egyetlen helyszín, ahol Costello némi tanúbizonyságot ad
arról, hogy nem gép, hölgyismerőse (Nathalie Delon, két év múlva már
ex-feleség) lakása. Bizonyos értelemben Jane a történet egyetlen erkölcsös
figurája. Costello érzelmek nélkül, pénzért bárki megölésére vállalkozik, a
felügyelő megzsarolja az alibit biztosító Jane-t, a Costellót megbízók pedig
kizárólag kétes bűnöző alakok, akik ráadásul még a szavukat sem tartják be.
Jane ellenben nem enged a zsarolásnak, és az 5 év börtönnel való fenyegetésnek,
és kitart Costello mellett. És hogy miért bizonyos értelemben? Mert aki mellett
kitart, az mégis mások megöléséből él.
Technikailag szintén tanítanivaló Melville filmje. A rendező
- miközben az amerikai gengszterfilmet is felidézi - aprólékos részletességgel
hódol a különböző rendőrségi rituáléknak (szembesítések, tanúk folyamatos
„ébren tartása”, egy szoba észrevétlen feltörése és benne egy lehallgató
készülék elhelyezése), de ugyanezt a részletességet láthatjuk abban a
monumentális, a szó nem hagyományos értelmében vett üldözési jelenetben is,
ahol a legkülönfélébb rendőrségi elemek (idős hölgy, padon falatozó fiatal nő)
erednek profi módon Costello nyomába (mindhiába). Az egyik legemlékezetesebb
jelenet egy vasúti felüljárón játszódik. Egy férfi közvetlen közelről csap
össze egy másikkal - váratlanul, és még egy lövés is eldördül. Ennek a
jelenetnek a vágástechnikája, illetve operatőri munkája a mai napig követendő példaként
kell szolgálnia a jelen filmesei számára.
Ha lehet egyáltalán valami nagyobb erejű, mint „A szamuráj”,
akkor az az utókorra gyakorolt hatása. Számos filmrendező kopírozta le Delon
rezzenéstelen arcú, magányos farkas bérgyilkosát; volt, aki bevallottan, volt,
aki bevallatlanul másolta a karaktert. A leghíresebb másolat talán „A szamuráj”
egyik nagy tisztelője, John Woo huszonkét évvel később készített remekműve, „A
bérgyilkos” („The Killer”), amelyben Chow Yun-Fat véres megbízatása végrehajtása közben egy bárénekesnő védelmére kel.
És hogy egy ilyen komor hangulatú bűnügyi film milyen véget
ér? Tragikusat, mintha csak egy dráma lenne. Győztesnek senki sem érezheti
magát a szereplők közül, de a nézők közül annál inkább - mire a kép elsötétül,
nyilvánvalóvá válhat számukra, hogy a műfaj egyik alapfilmje pergett le éppen a
szemük előtt.