2016. május 5., csütörtök

Konstantin Lopushansky: A halott ember levelei/Pisma myortvogo cheloveka (1986)

Konstantin Lopushansky: A halott ember levelei/Pisma myortvogo cheloveka (1986)

Főszereplők: Rolan Bykov, Iosif Ryklin, Viktor Mikhaylov, Nora Gryakalova

Külföldi dvd-borító

Romok, holttestek, pusztulás mindenütt: egy szinte teljesen megsemmisült városban vagyunk, ahol a túlélők a föld felszíne alatt lévő rögtönzött óvóhelyeken próbálnak túlélni, de soraikat a fertőzések és égési sérülések tovább tizedelik. Az egyik óvóhelyen egy idős tudós tartja a lelket a többiekben, haldokló feleségében és néhány kollégájában. Konstantin Lopushansky filmjében a pusztulás pontos okát csak találgatni lehet, de szinte biztos, hogy a várost az atomháború tette földdel egyenlővé. Kijárási tilalom van, a katonaság járőrözik, az utcákon gázmaszkban kóvályognak a lakosok és koldulnak ennivalót, vagy gyógyszert a többiektől.

Lopushansky remekművét, ezt a szinte teljesen remények nélküli életet bemutató szűk másfél órát minden olyan emberi lénynek látnia kellene, aki azt az elvet vallja, hogy területszerzési, vallási és még ki tudja, milyen okból az atomfegyver létrehozása és bevetése más nációk ellen megengedhető, sőt, támogatandó. Ezeknek az embereknek jó alaposan meg kellene néznie a szinte dombként magasló romokat, melyek bútorok, házfalak, járművek masszájából állnak, a tucatjával az utcákon heverő holttesteket, melyekkel senki sem törődik, és végül azt az óvóhelyet, ahol a főszereplő tudós az egyik szobában ápolja, a másikban eltemeti feleségét.

A film címe azokból a levelekből, vagy inkább monológokból adódik, melyeket a tudós Erik nevű fiának címez, és aki szinte biztos, hogy szénné égett a pusztítás kellős közepén. A tudós ennek ellenére nem adja fel, és mindent tűvé tesz fia után, de borzalmasnál is borzalmasabb tapasztalatokat gyűjt csak a kinti világban. Felejthetetlen képsor, ahogy a pusztítás elkezdődik, a lángok végigsöpörnek az utcákon és szinte mindenkit hamuvá égetnek. De a legszörnyűbb még hátravan: amikor a tudós a kórházban, fiát keresvén bekönyörgi magát a sebesült és haldokló gyerekek számára elkülönített termekbe, olyan hangokat hallunk, melyeknél rémisztőbbet talán soha nem fogunk többet hallani. Lopushansky itt csak annyira szánja meg a nézőt, hogy néhány közelképtől eltekintve a szörnyű látványt nem tárja a szeme elé, egyedül a tudóst látjuk, amint szinte megőrülve támolyog a haldoklók között.

És ez az az új világ, amely már az egészséges gyermekeket sem kíméli. Az úgynevezett „ellenőrző ponton” a hatóságok (illetve azok maradéka) megtagadnák az átjutást a szülők nélküli, sokkos állapotban lévő, megnémult gyerekektől, így azok az orvostól már engedélyt sem kapnak. Holott az egyetlen reménysugarat ők jelentik, és ezt a tudós is felismeri, amikor nyolcukat beengedi magához. Megpróbálja átadni nekik tudását még az utolsó napokban is annak ellenére, hogy azok már nem szólalnak meg. És az utolsó képsorok az összekapaszkodó, libasorban (ki tudja, merre) haladó gyerekekkel, ugyanúgy, mint az apokalipszis képei a romokkal, holttestekkel és a térdig érő, fertőzött vízben úszkáló könyvek ezreivel jó ideig kísérteni fognak minket.

A pusztulás képei







Angol nyelvű filmplakát
Konstantin Lopushansky