Nagisa Oshima: Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!/ Merry Christmas Mr. Lawrence (1983)

Nagisa Oshima: Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!/ Merry Christmas Mr. Lawrence

 (1983)

Főszereplők: David Bowie, Ryûichi Sakamoto, Tom Conti, Takeshi Kitano, Jack Thompson

Magyar dvd-borító

1942-ben járunk, egy japán világháborús fogolytáborban, ahol a rendet egy Yonoi nevű tiszt tartja fenn. A több száz szövetséges hadifogoly közé új ember érkezik, Jack Celliers, aki személyiségével óriási hatást gyakorol Yonoi-ra. A japán meg akarja tenni Celliers-t a foglyok vezetőjének, de az folyamatosan ellenáll, és áthágja a tábor szabályait. Mindketten tudják, hogy nemsokára elérkezik az ideje egy végső konfrontációnak…

A japán rendezőzseni, Nagisa Oshima olyan botrányfilmekkel vonult be a történelembe, mint „Az érzékek birodalma (1976)”, a „Max mon amour” (1986), vagy „A szenvedélyek birodalma” (1978). Angol produkcióban készült filmje, a „Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!” a maga módján szintén egy rendkívül provokatív dráma, amely egyértelműen nem követi a börtönben, illetve fogolytáborban játszódó filmek receptjét. Ezt bizonyítja, hogy a közel kétórás játékidő alatt csupán egy rövid szökési jelenet van, amely szintén nem éppen konvencionálisan ér véget. Az atmoszféra egyedi. Valami megmagyarázhatatlan, hipnotikus valami rejtőzik a jelenetekben, amitől azokról nem bírjuk levenni a szemünket. Ehhez hozzájárul a gyönyörű, szürreális hangulatot teremtő zene, amely az érzelmi csúcspontok alatt (mint például a már említett szökési jelenet végén) felhangosodik. A dallamokért a Yonoi-t játszó Ryûichi Sakamotónak mondhatunk köszönetet, aki a szerepre egyébként csak sokadik jelölt volt. Jack Celliersként David Bowie-t láthatjuk, aki pályafutása, és a nyolcvanas évek egyik legemlékezetesebb férfialakítását nyújtja (Oshima a Broadway-n, az „Elefántember” előadása alatt szemelte ki magának).

De nemcsak Yonoi és Celliers játszik főszerepet a filmben. A címszereplő, John Lawrence szintén kulcsfigura (és ő testesíti meg Laurens Van der Post írót, kinek regénye, a "The Seed and The Sower" volt az alap). Lawrence jelenti a racionalitást, a gondolkodást, a műveltséget ebben a pokolban - folyékonyan beszél japánul, tisztában van vele, hogy Japán anno megverte az oroszokat és ő az, akire időnként még a fogvatartóik is hallgatnak. Lawrence szerepében Tom Contit láthatjuk, aki mindig az adott forgatási nap előtt, hallás után sajátította el japán nyelvű dialógusait. Az általa alakított tiszt kapcsolata Harával (Takeshi) az egyik, Yonoi és Celliers párosa pedig a másik pillére a történetnek. Utóbbiak talán definiálhatatlanul viszonyulnak egymáshoz. Valószínűleg szerelemnek is lehet hívni, különösen a japán részéről (az addig nem tapasztalt érzelemhullám Celliers tárgyalásán borítja el Yonoi-t, nem véletlen, ahogy a kamera a vádirat felolvasása közben lassan ráközelít). Egyfajta spirituális - és szexuális - kötelék is keletkezik kettejük között, de a háborús vetélkedés is jelen van (állj ki velem, ha legyőzöl, szabad vagy - teszi például a szokatlan ajánlatot Yonoi Celliers szökési kísérlete közben). A konvencionálisnak semmiképpen sem nevezhető kapcsolat aztán a film legfontosabb és leghíresebb jelenetében csúcsosodik ki, amely egyben mindkettejük és még sok száz jelenlévő további sorsát is meghatározza.

A „Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!”-nek egyértelműen ott van a helye a legjobb és legfontosabb háborús drámák sorában. Oshima remekműve az önfeláldozás, a tisztelet, a szenvedés és a titkos bajtársiasság filmje is egyben. 

Jack Celliers

Lawrence megpróbálja leállítani a kegyetlenkedést

Kivégzés előtt?

Yonoi párbajra hívja foglyát

Egy döntő pillanat

Celliers sorsa megpecsételődni látszik

A háború vége, felcserélt szerepek: Hara és Lawrence

Filmplakát alternatív címmel

Nagisa Oshima (1932 - 2013) 

Götz Spielmann: Revans/Revanche (2008)

Götz Spielmann: Revans/Revanche (2008)

Főszereplők: Johannes Krisch, Irina Potapenko, Andreas Lust, Ursula Strauss, Johannes Thanheiser, Hanno Pöschl

Magyar dvd-borító

Alex egy bordélyban dolgozik, közvetlenül a főnök keze alatt, egyfajta kisegítőként. Amikor beleszeret az egyik lányba, az Ukrajnából érkezett Tamarába, tudja, hogy valamit tennie kell, ha ketten boldogulni akarnak. Tamarára a főnök is szemet vet, és a luxusprostituált „rangjával” kecsegteti, valamint egy nagy, saját lakással. Alexnek azonban más tervei vannak: gyorsan akar pénzt szerezni, aztán lelépni szerelmével Spanyolországba. A pénzszerzés bankrablás útján történik, de a végrehajtás során sorsa összefonódik egy véletlenül arra járó rendőrével, és annak feleségével. Az összekötő kapocs egy gyilkosság, amit a rendőr merő véletlenségből követ el…

Götz Spielmann monumentális drámájának egyik fő szimbóluma a fát vágó férfi. A férfi, esetünkben Alex, akiben hihetetlen indulatok kavarognak, de aki lehetőségeihez képest bámulatos önmérsékletet mutat a külvilág felé. Csak a fadarabok záporoznak, de azok szinte megállás nélkül. Óriási fájdalom, keserűség, a megtervezett, ám összezúzott jövő felett érzett düh és a bosszúvágy keveredik össze Alex fejében, aki nagyapja erdőszéli farmjára húzódik vissza a balul sikerült bankrablás után, és a favágáshoz menekül. A fájdalom gyorsan átadja (első) helyét a sorban a bosszúnak, a férfi ugyanis megtudja, hogy nem messze onnan él feleségével a rendőr, aki mindent lerombolt Alex életében. A bosszú beteljesedése egyszerűnek tűnik: a rendőr mindig egy meghatározott útvonalon tart futóedzést, szimplán csak egy fa mögül hátba lehetne lőni. A látszat ellenére azonban Alex egy racionális lény. Bár börtönviselt, és a bankrablással bebizonyítja, hogy további bűncselekményektől sem riad vissza, ebben a helyzetben mégis inkább visszafogja magát, gondolkozni kezd az ösztönös - és talán pillanatnyi elégedettséget jelentő - bosszú helyett, és aprítja a fát.

Nem sejti, hogy a rendőr ugyanúgy szenved, mint ő. Kollégái között nem érzi jól magát többé, neki, a kitűnő céllövőnek már remegnek a kezei és magányos futásai szünetében egyre csak a gyilkosság áldozatának fényképét bámulja. Ekkor a dolgok szinte maguktól kezdenek a helyükre kerülni. Belép Alex életébe Susanne, a rendőr felesége, aki hiába várja, hogy végre teherbe essen. A három súlyos lelki terhet cipelő ember között ettől fogva láthatatlan kötelék alakul ki, amely erőszakba is torkollhatna. De a befejező képek optimizmust sugallnak: a farm fái - az öregember jóslatának megfelelően - addig soha nem látott termést hoznak. A termést összegyűjtő Alex látványa nem halált, hanem a születést, valami újnak a kezdetét jeleníti meg.

A „Revans” azonban nemcsak szimbólumai, hanem erőteljes alakításai (különösen Johannes Krisch Alex szerepében), zene híján is lebilincselő hangulata és örökérvényű mondanivalója miatt is kötelező néznivaló.   

Alex és Tamara a közös jövőt tervezgeti...

... miközben Tamara alja munkát végez

Egy "csábító" ajánlat

Egy félresikerült bankrablás

A pillanat, ami megváltoztatja Alex és Tamara életét

A farmon felpezsdül az élet...

... és hullik a fa

Alex válaszúton

Filmplakát

Götz Spielmann

Claude Sautet: Néhány nap velem/Quelques jours avec moi (1988)

Claude Sautet: Néhány nap velem/Quelques jours avec moi (1988)

Főszereplők: Daniel Auteuil, Sandrine Bonnaire, Jean-Pierre Marielle, Dominique Lavanant, Vincent Lindon, Dominique Blanc, Tanya Lopert

Francia dvd-borító

Nagy az izgalom a Pasquier-családban: Martial (Daniel Auteuil), a család szeme fénye kijön a klinikáról. Martial labilis személyisége miatt került a négy fal közé, de amikor újra elfoglalja a helyét a társadalomban, meglepetések sorozatát okozza. A Pasquier-család hatalmas vagyona és bolthálózata nem túlságosan érdekli, de váratlanul nagy szorgalommal veti bele magát utóbbi könyvelésébe. Martial körútjának első állomásán Fonfrin úr (Jean-Pierre Marielle) a főnök, akinek van némi takargatnivalója az elszámolásokat tekintve. Martial aztán Fonfrin házában, egy vendégség során megpillantja azt, ami ezután teljesen megváltoztatja az életét. Ez a valaki nem más, mint Francine (Sandrine Bonnaire), Fonfrinék bejárónője. Martial ettől a perctől kezdve nem tud másra gondolni, csak Francine-re, és minden vágya, hogy a bejárónő a következő napokat vele töltse…

… ehhez pedig a létező legegyszerűbb módszerhez folyamodik: kibérel egy fejedelmi lakosztályt, majd estélyt szervez, ahová kölcsönkéri Fonfrinéktől Francine szolgálatait. Francine a helyszínre érkezve meglepve tapasztalja, hogy az estélyen egyetlen vendég van, és ez ő. Claude Sautet keserédes tragikomédiája le sem tagadhatná franciaságát, hiszen minden olyan könnyedén, gördülékenyen zajlik a vásznon a bő kétórás játékidő minden percében, ahogy azt az Eiffel-torony országából megszokhattuk. Sautet végig nagy örömét leli abban, ahogyan kigúnyolja az arisztokrata életmódot folytató állampolgárokat, avagy a felső tízezret. A legjellemzőbb jelenet, amikor a bolt igazgatója, egyben Martial vendéglátója nejével együtt hosszú órákat tölt az autóban a Martial által kibérelt lakosztály alatt. A házaspárt majd megöli a kíváncsiság, hogy kik lesznek a férfi vendégei az általa meghirdetett estélyen - mindez annak ellenére, hogy a Pasquier-ifjút egyáltalán nem szívlelik, és alig várják, hogy kitegye a lábát a városból. De hát milyen estély lehet az, amire őket már meg sem hívják?

Martial eközben újra elkezd élni. Csodálatos napokat tölt el Francine-nel annak ellenére, hogy az egy meglehetősen kétes hírű - kocsmatulajhoz, és egy kétbalkezes, de jólelkű másik férfihez is vonzódik.

A film csúcspontja egyértelműen az az összejövetel, amelyen Martial és Francine szinte minden vendégét megvicceli. De a vígjáték aztán szép lassan drámába fordul, és egy gyilkosság okoz tragédiát, melynek megtörténte után Martial tökéletes önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot, és amely után a Francine-nel töltött néhány nap csak felejthetetlen emlék marad.

Martial alaposan meglepi Francine-t...

... aki viszont a balfácán Fernandhoz (Vincent Lindon) vonzódik

Martial igazán az alkalomhoz öltözött...

... de Fonfrin megbecsülését így is kivívja

Martial a tragédia kellős közepén

Claude Sautet (1924 - 2000)

                                                                                     

Alain Corneau: Minden reggel/Tous les matins du monde (1991)

Alain Corneau: Minden reggel/Tous les matins du monde (1991)

Főszereplők: Gérard Depardieu, Jean-Pierre Marielle, Anne Brochet, Guillaume Depardieu, Carole Richert, Michel Bouquet, Jean-Claude Dreyfus, Violaine Lacroix, Nadège Teron

Külföldi dvd-borító

Viola da gamba: egy csodálatos hangszer, amelyen azonban csak a legkiválóbbak képesek hibátlanul, és ugyanakkor szívhez szóló szépséggel is játszani. Közéjük tartozik Sainte Colombe, aki nem elégszik meg annyival, hogy mesterien játszik. Felesége tragikus halála után visszavonul, és tökélyre fejleszti a technikáját. Az uralkodó, XIV. Lajos is hírét veszi művészetének, és maga mellé kéreti személyét az udvarba, de Sainte Colombe visszautasítja, és csak a zenének kívánja szentelni életét. Egy nap azonban megjelenik birtoka kapuja előtt egy fiatalember, Marin Marais, akinek minden vágya, hogy a Mester tanítványául szegődjön. Sainte Colombe két lánya szinte egyidejűleg szeret bele a fényes jövő előtt álló ifjúba, de az öntörvényű, és a civilizációt magától egyre inkább eltaszító apjuk sokáig hallani sem akar tanítványról. Madeleine azonban már döntött, és magának akarja Marais-t. Ezzel a lépéssel mindannyiuk sorsát tragikus irányba fordítja…

Egy fáradt arc, ráncok; beesett szemek néznek ki a nagy és súlyos paróka alól. Marin Marais, a királyi udvar első számú zenésze egész életében a legjobb akart lenni azok közül, akik valaha is viola da gambát vettek a kezükbe. Sainte Colombe azonban utolérhetetlen volt, és a nem a nyilvánosságnak szánt műveiben olyan mélységekig hatolt be a már-már elképzelhetetlenbe, hogy tudta: hátralévő életét ennek a hangszernek kell szentelnie. És hogy mi az az elképzelhetetlen? Maga a ZENE. Mi egyáltalán a zene? Ezt maga Marais is megkérdezi, de választ már nem kap. És a történtek Sainte Colombe birtokán, Madeleine-nel odáig vezetnek, hogy a paróka alatt egy megtörtnek látszó ember található - és ő lesz az is, aki a filmbéli mesélő szerepét is betölti.

Alain Corneau ezzel a fáradt arccal nyitja a filmjét, és rendhagyó módon ezzel is folytatja még sokáig. Leolvashatjuk róla, hogy tulajdonosa sok mindenen ment keresztül, utólag sok mindent másképp csinálna és talán azt is, hogy élete legfontosabb mozzanata az volt, hogy megismert egy elképesztő, csodálatos, de ugyanakkor különös és nehezen megérthető embert.

Sainte Colombe fokozatosan távolodott el az emberektől. Ha választania kellett volna lányai és a dédelgetett hangszer közül, a hangszert választotta volna. Keveset beszélt, akkor is többnyire halott felesége szellemével. Az ifjú Marais titokban talán lenyűgözi, de csak egy ideig, aztán elüldözi magától. Sokkal később aztán, mikor már teljesen egyedül marad, mégis beinvitálja kunyhójába, visszavonulása helyszínére. Ekkor hangzik el a zenéről valaha folytatott legizgalmasabb beszélgetés, melynek során szinte Gérard Depardieu-vel együtt találgatunk, és kérleljük az idős Mestert, hogy avasson be a létező legnagyobb titokba, ami a zene esszenciájával kapcsolatos, és amire ő egyedülléte hosszú évei alatt rájött. De pontos válaszok nincsenek. Helyettük csak egy kérés van, ami már az udvar díszes koncerttermében, a királyi zenekar tagjainak füle hallatára hangzik el ugyanezen két férfi között (vagy csak egy látomásról lenne szó?). Meglepő módon Sainte Colombe-tól, ettől a kérlelhetetlen, mogorva, néha már-már kegyetlen öregembertől, aki ebben a pillanatban, ha újra leélhetné életét, talán mégis inkább lányát választaná a hangszer helyett…

Sainte Colombe...

... a magányt választja

Lidérces álmok

Az udvar is tudja: Sainte Colombe utolérhetetlen

Marin Marais tanítómestert szeretne

Madeleine végzetesen beleszeret az ifjú zenészbe...

... aki viszont a hírnevet választja

Marais látogatása Sainte Colombe kunyhójánál

Filmplakát

Alain Corneau (1943-2010)

Patrice Leconte: Monsieur Hire (1989)

Patrice Leconte: Monsieur Hire (1989)

Főszereplők: Michel Blanc, Sandrine Bonnaire, Luc Thuillier, André Wilms, Marielle Berthon

Francia dvd-borító

„Az élet undorító” - Ez Monsieur Hire velős és szenvtelen megállapítása mindenről, ami körülötte zajlik. És ezt nem azért mondja, mert egy gyilkossági ügyben egy rámenős rendőrfelügyelő kimondva-kimondatlanul őt tartja az első számú gyanúsítottnak. Nem: Monsieur Hire-t mindenki utálja. Különc csodabogárnak tartják a szomszédai, a gyerekek bedörömbölnek lakása ajtaján, vagy megdobálják. De Hire-nek a látszat ellenére igenis vannak érzelmei. Különösen azóta, hogy a szemközti lakásba beköltözött a szépséges Alice. Alice ablakán nincs függöny, így Hire minden este és éjszaka annak a szokásának hódolhat, ami minden kívülállóként szemlélődő kedvenc szokása: észrevétlenül, senkitől sem zavartatva figyelhet. És Hire egyre szenvedélyesebben figyeli Alice-t, egészen addig, amíg szerelmes nem lesz belé. Apró bökkenő, hogy Alice-nak Emile személyében már vőlegénye van…

A Georges Simenon regényéből készült, és „Panique” címen 43 évvel korábban már megfilmesített történet csak az első látásra tűnik egyszerűnek. A figurák motivációi nem mindig világosak, majd néha nyilvánvalóvá válnak, hogy aztán újra kérdőjelek merüljenek fel velük kapcsolatban. Különösen igaz ez Alice esetében. Hire ellenben annyira rendezett, kiszámított (ám annál rejtélyesebb) életet él, hogy valahogy fel sem merül bennünk, hogy bármi is nem az ő tervei szerint történik (leszámítva talán az elesést a korcsolyapályán). És tényleg, nem elég, hogy egy alaposan kidolgozott terve van, hogy valóra váltsa az álmait, még az abból fakadó ütőkártya is a kezében van, hogy milyen szerepet vállalt a gyilkosság éjszakáján.

Hire karakterével könnyű azonosulni. Ő az az ember, aki úgy tűnik, reménytelenül vágyik a boldogságra, éli a percre pontosan megtervezett életét, titkos szenvedélyeknek hódol, mind nehezebben éli meg a boldogtalanságot, az egyedüllétet és azt, hogy az élete egyre csak pereg előre anélkül, hogy valódi álmaiból bármit is valóra váltott volna. A ház Lausanne-ban csak vár, de Hire csak tervezi, hogy ott fog élni. És akkor - bár Alice feltűnésével szerencséje is van - Hire elhatározza, hogy elég volt, végre tenni akar valamit, hogy vége legyen a mindennapos szenvedésnek, és elkezdődhessen valami gyönyörű.

Hire hozzákezd terve megvalósításához, de tudvalevő, hogy minden gondosan kidolgozott tervbe általában hiba csúszik. A megcsalás és elárulás ellenére Hire - tökéletes erkölcsi győzelmet aratva - végül a szerelem és a kétségbeesett, féltő gondoskodás fegyverével próbál harcolni a sorsa ellen.

Ha a Monsieur Hire-t nézzük, akkor tulajdonképpen Michel Blanc fantasztikus előadását csodálhatjuk, legnagyobb részben az eltökéltség, a szenvedély és a szenvedés kategóriájában. Blanc alakítása legalább olyan tökéletes, mint amennyire tökéletesen megkomponáltak Hire estéi-éjszakái a sötét szobával, a bekapcsolt lemezjátszóval, a klasszikus Brahms-zenével és Alice-szal, aki mit sem sejtve ezeknek a szeánszoknak az akaratlan főszereplője. A tényleges főszereplő azonban Hire, aki a döntő pillanatban morális szempontból győzelmet arat Alice felett, egyéb jutalom azonban nem adatik meg neki ezért. Hacsak azt nem számítjuk ide, hogy a legfájdalmasabb pillanatban újra bevillan szemünk elé a kép, ami a film utolsó jelenete is egyben. Ez a kép a boldogság képe, azé a boldogságé, ami csak lehetett volna…   

Monsieur Hire...

...gyilkossági ügybe keveredik

Hire mindent lát...

...sőt, még annál is többet

Alice látogatása

Titkos szenvedély

Filmplakát

Patrice Leconte

                                                                                   

Rainer Werner Fassbinder: Maria Braun házassága/Die Ehe der Maria Braun (1979)

Rainer Werner Fassbinder: Maria Braun házassága/Die Ehe der Maria Braun (1979)

Főszereplők: Hanna Schygulla, Klaus Löwitsch, Ivan Desny, Gisela Uhlen, Gottfried John, George Eagles, Hark Bohm, Claus Holm

Amerikai dvd-borító

Bombák, golyók repülnek mindenfelé, az épületek sorra dőlnek össze, a hivatali tisztviselő menekülőre fogná; az éppen házasodni készülő pár azonban nem engedi el addig, amíg - igaz, már az utcán, a földön, fedezéket keresve - a papírokat mindannyian alá nem írták. Így sikerül Hermann és Maria Braunnak a második világháború vége felé összeházasodnia, de frigyük nem lesz kevésbé eseménydús a későbbiekben sem. Nem sokkal később Maria már számos sorstársához hasonlóan egy táblával a nyakában lesi reménykedve a frontról hazaérkezőket és a vonatról leszállókat. Hermann ugyanis eltűnt a fronton, minden bizonnyal meghalt. Amikor Maria szinte teljesen megbizonyosodik róla, hogy Hermann már nem tér vissza hozzá, elhajítja a táblát, rajta férje fényképével és munkát vállal egy lebujban. Itt megismerkedik egy amerikai tiszttel, aki teherbe ejti. Hermann Braun azonban nem halt meg, és amikor az amerikai egy dulakodás következtében (Maria keze által) meghal, magára vállalja a gyilkosság elkövetését. És hogy ezzel minden bizonnyal végleg tragikussá vált Braunék házassága? Közel sem - Mariát ugyanis nem ejtették a feje lágyára, és pár évvel később már dúsgazdag üzletasszonyként látogatja férjét a börtönben.

Fassbinder monumentális drámája egy igazi történelmi filmbe oltott karaktertanulmány. Pontos képet fest a háború utáni Németországról, a romokról, a köztük kóválygó lakosságról, melynek számos tagja, így Maria Braun is hozzátartozója fényképével a hátán járja az utcákat, és cserekereskedelemből próbál megélni. Munka alig van, a vendéglőkben fásult amerikaiak keverednek fásult németekkel - az élet csak nagy nehezen akar újra elindulni ebben a rommá lőtt országban. És itt van Maria Braun, akinél kevés kitartóbb, nagyobb akaraterejű nőt ismerhettünk meg a közvetlenül a háború utáni korszakból. Maria minden kínálkozó alkalmat megragad az előbbre jutásra - és óriási szerencséje is van, amikor a vonaton egy poros trükkel a tömött vagonból az első osztályra lopódzik - és ott találkozik Karl Oswalddal, az üzletemberrel, aki először „személyi referensként” alkalmazza, majd a szeretője lesz. De Maria minden pillanatban szét tudja választani a magánéletet és a munkát: az irodában lefoszlik róla minden, ami nem kapcsolódik az üzlethez, és valóságos páncélt ölt magára. De ami a legfigyelemreméltóbb, hogy egyetlen pillanatra sem feledkezik meg Hermannról. Az éveit börtönben tengető férfiről azonban Oswald sem feledkezik meg, és a vele kötött háttéralkut egy egész hátralévő életére szóló jótéteménnyel egészíti ki.

Fassbinder drámája konvencionálisnak tűnhet, de egyáltalán nem az: időnként a legváratlanabb pillanatban jelenik meg a humor (például a börtönben, a beszélőn, ahogy egyszer csak Maria kivételével mindenki elhallgat a teremben), és a címadó kapcsolat sem úgy ábrázolt, hogy a néző túlzott romantikával élhesse bele magát. Hermann egy szófukar, szikár, látszólag majdnem megtört férfi kevés kimutatott érzelemmel. A legtöbb érzelmet csak mi látjuk rajta - önfeláldozó és egyben sorsát hosszú időre eldöntő vallomása előtt -, Maria nem. A börtönben egyre elutasítóbb, szabadulásakor a háttéralkunak engedelmeskedve egy szűkszavú levelet hátrahagyva elutazik, és onnantól csak havi egy szál vörös rózsa beszél helyette.

Ennyi viszontagság után az ember azt várná, hogy ennek a házasságnak végül boldog folytatása lesz, de Mariának és Hermannak végül ez sem adatik meg. Fassbinder a végső jelenetsort elképesztő stílusbravúrral oldja meg: Maria szép új házában vagyunk, nem sokkal azután, hogy Hermann hazatért. Látogatóba érkezik másodmagával Maria könyvelője is, egy végrendelet ismertetésére kerül sor. A dátum 1954. július 4, így a rádióból az NSZK-Magyarország világbajnoki döntő élő közvetítése szól. Fassbinder a mérkőzés utolsó perceit valós időben adja vissza párhuzamosan a házban zajló - és végül tragédiába torkolló - eseményekkel.

Fassbinder számos nehézségen ment keresztül, míg a forgatás végére ért. A mesteri végeredmény ára egy üzleti viták miatt megszakadt barátság, egy egész stáb kirúgása és sok-sok pénz felhasználása volt. De mire a csodás Hanna Schygulla előadásában ennek az egyedi és lenyűgöző kompozíciónak a végére érünk, és a záróképek alatt felhangzik, hogy „Deutschland ist Weltmeister!”, már bizonyosan tudni fogjuk, hogy megérte.

Élet a romokon

Maria munkát keres - és talál

Végzetes viszontlátás

A frontról a börtönbe

Úton a gazdagság felé: Oswald és "asszisztense"

Filmplakát

Rainer Werner Fassbinder (1945 - 1982)