Erick Zonca: Élet, amiről az angyalok álmodnak/La vie rêvée
des anges (1998)
Főszereplők: Élodie Bouchez, Natacha Régnier, Grégoire Colin,
Patrick Mercado, Jo Prestia
Külföldi dvd-borító
Isabel 21 éves, és egyik napról a másikra él. Barátja
eltűnt, ő meg az idegen városban megpróbál valahogy talpon maradni. Munkát kap
egy gyárban, a varrógép mellett, és itt ismerkedik össze Marie-val, aki egy
baleset nyomán kómába esett, kórházban fekvő asszony lakásában él. Marie
befogadja Isabelt, és a páros innentől elválaszthatatlan lesz, egészen addig,
amíg Marie bele nem szeret egy gazdag bártulajdonosba…
Az „Élet, amiről az angyalok álmodnak” egy nehéz helyzetben
létrejött barátság története. Marie és Isabel elkezdenek valamit, amitől
mindkettejüknek több kedve lesz az élethez, és ami megkönnyíti a
mindennapjaikat. Mert a hétköznapok nehezek: a varrodában nem veszik őket
emberszámba, Isabelt ki is rúgják, de még arra sincs pénzük, hogy egy
szórakozóhelyre bemenjenek. Az itteni kidobóemberekkel kötött alkalmi
barátságok csak időlegesek, mind a ketten (négyen) tudják valahol, hogy nem
tartós kapcsolat(ok)ról van szó.
És ekkor belép a képbe Chriss, a pénzes, szűkszavú, látszólag
különösebb gátlásokkal nem rendelkező szépfiú, és gyorsan kiveti a hálóját
Marie-ra (talán nem véletlen, hogy pont Marie volt az, aki korábban széttörte a
férfi csodaautójának hátsó lámpáját). Marie megpróbál küzdeni ellene, a
szokásos barátságtalan, szókimondó stílusában beszél vele, még akkor is, amikor
az kifizeti az általa elemelt ezerfrankos kabátot. Chrissnek mindez imponál,
látja, hogy végre egy izgalmas vadászatot indíthat, nem egy szokványos, magát a
pénzes fiúnak könnyen odaadó nőről van szó. Egy idő után Marie megadja magát,
bár még harcol (a szexjelenetek is inkább erőszakosak, semmint érzékiek), de
tudja, hogy ez a szerelem boldoggá teheti az életét, új célokat, jövőképet
adhat neki.
Isabel teljesen más típus, ő rendületlenül bízik valamiben,
folyamatosan munkát keres, megpróbál találékonysággal úrrá lenni a nyomorán
(lásd összeollózott képeslapjait, amelyekkel mindig sikerül annyi pénzt
összeszednie, ami a túléléshez szükséges). És elhatározza azt is, hogy
meglátogatja a kórházban fekvő Sandrine-t, kinek anyja már nem ébredt fel a
kómából, és aki szintén magatehetetlenül, környezetéről nem tudva fekszik a
kórteremben. Isabel folyamatosan olvassa Sandrine naplóját, melyet a lakásban
talált. Sandrine-nak nem maradt más, csak az álom - ő lenne a címbéli egyik
angyal? Meglehet, mint ahogy az is, hogy Isabel és Marie is, akik nem a kórházi
ágyon ugyan, de szintén csak álmodni tudnak az életről.
Erick Zonca mesteri debütálása a kilencvenes évek európai
filmtermésének talán legjobb forgatókönyvével bír, két főszereplője pedig
teljesen megérdemelten nyert César-díjat. Az „Élet, amiről az angyalok
álmodnak” nemcsak lenyűgöző és sokszínű karaktereket sorakoztat fel, de
kíméletlen szociális látleletet is ad két fiatal helyzetéről, akik egyik
percről a másikra élik a számos (és végzetes) csalódást tartogató életüket.
Isabel hosszú kóborlás után egy varrodában köt ki...
Főszereplők: Branko Djuric, Rene Bitorajac, Filip Sovagovic,
Katrin Cartlidge, Simon Callow
Magyar dvd-borító
1993, a
boszniai háború: egy kisebb csoport bosnyák felderítő a gomolygó ködben
eltéved, majd egy viszonylag nyugodt éjszaka után, miután a köd eloszlik,
gyilkos golyózáporba kerül. A vérengzést egyedül Ciki (Branko Djuric) éli túl,
aki még idejében elér egy lövészárkot. Sokáig nincs nyugta, hiszen két szerb
katona érkezik az árokba, akik közül az idősebb gyilkos tréfát eszel ki: az
egyik halott bosnyák teste alá taposóaknát helyez, és úgy állítja be, hogy az
azonnal felrobbanjon, amint a testet megmozdítja valaki. A szerbek azonban nem
számolnak Cikivel, ráadásul kis idő múlva kiderül, hogy az aknára helyezett
bosnyák katona még életben van…
Ebben az abszurd fordulatokkal teli történetben benne van a
háború minden abszurditása. Danis Tanovic rendező mindezt fekete humorral és
drámaisággal ötvözi, így hozva létre a valaha készült egyik legjobb
háború(ellenes) filmet. A film jórészt két szálból tevődik össze, az egyik a
bosnyák és szerb katona pszichológiai háborúja (melyben mindig éppen az áll
nyerésre, akinél a fegyver van), a másik a rámenős, levakarhatatlan riporternő
(Katrin Cartlidge) vesszőfutása a kéksapkásokkal, akik - leszámítva egyiküket -
legszívesebben tétlenül üldögélnének. Mindebből már látszik, hogy Tanovic nem a
háborús akciókra helyezi a hangsúlyt, hanem a karakterekre, és arra, ami a
fejükben lejátszódik. A rendező egyébként a háború kitörése előtti estén éppen
egy videoklipet vágott, majd amikor Szarajevóra már hullottak a bombák, egy
iskolából elemelt kamerával forgatni kezdett. Talán mondani sem kell, az élete
óráról órára veszélyben forgott. Szintén személyes élményei ihlették azt a
kritikát is, melyet a Senkiföldjében a kéksapkások irányába megfogalmaz. A
valósághoz képest - saját bevallása szerint is - még finoman is bánt a
kritikával, hiszen az, hogy az események a lövészárkon túl, a külvilágba
eljutnak, az egyik békefenntartónak köszönhető, amikor az a parancs ellenére
kimegy a helyszínre. Arra a helyszínre, ahol a két ellenfél, a szerb és a
bosnyák amellett, hogy mindketten azt állítják, a másik fél kezdte a háborút, egy
időre ráébred, hogy mennyi közös vonásuk van.
Az emlegetett háború igazi borzalmát a sebesült, és az alá
csúsztatott akna miatt mozdulatlanságra kárhoztatott Cera (Filip Sovagovic)
révén láthatjuk meg. Véletlenek és óriási szerencse révén eljut hozzá a
segítség, de a tűzszerésznek be kell látnia, hogy itt már ő is tehetetlen. Cerának
nem marad más, mint a kezében egy fénykép szeretteiről - és amikor a kamera
lassan eltávolodik tőle, és a kép elsötétül, már tudni fogjuk, hogy ez a kép
szörnyűbb, mint egy halottakkal borított csatamező látványa.
Akinél a puska van, azé a lövészárok
"Ti kezdtétek a háborút!" - "Nem, ti!"
A kéksapkások csak nézői a drámának
Ha a világ is szemtanú, akkor már a vezetőség is terepszemlét tart
A tűzszerész is szembesül vele: az akna elmozdíthatatlan
Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The
Good the Bad and the Ugly (1966)
Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Luigi Pistilli, Mario Brega, Al Mulock
Külföldi dvd-borító
Három magányos lovas sorsa fonódik össze a nagy polgárháború
kellős közepén: Szőke (Eastwood), Angyalszem (Van Cleef) és Tuco (Wallach)
egyaránt az aranyra pályázik, arra az aranyra, amely egy temetőben, az egyik
sírban van elrejtve. Persze nem megy minden simán: szövetségek köttetnek és
bomlanak fel a három kalandor között, majd a polgárháború ezernyi áldozata
közepette megnyílik az út a végső párviadal felé, amelynek során már csak egy
dolog számít: ki távozik gazdagon?
Mit lehet még mondani erről a filmről, amely sokak szerint
minden idők legnagyobbja a western műfajban? Nem sok újat, már ami a minőségét
illeti: Sergio Leone kultikus westernje erőteljesebb, megdöbbentőbb, erőszakosabb,
gyönyörűbb és lenyűgözőbb, mint valaha, semmit sem kopott így, majdnem fél
évszázad távlatából sem. A nagy mű elkészítéséről, a forgatási problémákról és
egyéb érdekességekről viszont egy egész csokornyit lehet összeszedni a modern
technika segítségével; amíg például évekkel ezelőtt a film rajongótábora
zavartan találgatta, hogy hogyan kerülnek egy francia előzetesbe olyan
beállítások bizonyos jelenetekből, amelyeket nem lehet megtalálni a kész
produkcióban, addig ma már elég megvásárolni mondjuk a duplalemezes special
edition-dvd-t, és ennél sokkal több rejtélyre is választ kapunk.
Leone 13 hétig forgatott Rómában és Spanyolországban, és e
tevékenysége természetesen számos problémába ütközött. Még előbb, a casting
során is voltak kérdőjelek, Lee Van Cleef szerepe például egyáltalán nem tűnt
biztosnak Angel Eyes-ként. Leone mindenáron Charles Bronsont szerette volna
(sőt, Bronsonnak lehetősége lett volna Tuco figurájára is), de ő nem vállalta a
rosszfiú szerepét; a döntésben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy
ekkoriban szerződés kötelezte a „A piszkos tizenkettő” című háborús
klasszikushoz. Leone félelme Van Cleef kapcsán főleg abból állt, hogy a „Pár
dollárral többért” szeretnivaló Mortimer ezredese után a közönség esetleg nagy
csalódásként élné meg Angel Eyes - Lee Van Cleef brutalitását.
13 hét elteltével Leone, mint ilyenkor szokásos, a
vágószobába vonult, és nemsokára újabb problémával szembesült. A végtermék
ugyanis közel négyórásra nyúlt, és a stúdió azonnal közölte, hogy vágni kell, nem
is keveset. A háromórás verzió egy kompromisszum eredményeként jött létre (a
fejesek két órát akartak), de a világszerte elterjedt különböző változatok
tovább rövidültek. Az MGM archiválói jó munkát végeztek, amikor betoldották a
hiányzó, elveszettnek hitt jeleneteket, és ezek utószinkronját is sikerült
megoldani: Eastwood („Olyan, mintha a saját fiamat szinkronizáltam volna”) és
Wallach saját magát mondta alá, az 1989-ben elhunyt Van Cleef szövegét pedig
egy profi szinkronszínészre bízták. Ha már a párbeszédeknél tartunk, érdemes
megemlíteni, hogy az első több mint tíz percben egy szó sem hallatszik - az
első párbeszédes jelenet Angel Eyes és egyik áldozata között zajlik le egy
asztalnál. Ezt követően egyébként Wallach viszi a prímet, sőt, Eastwood
stáblistán elfoglalt első helye ellenére Tuco, a „csúf” rendelkezik a legtöbb
vásznon eltöltött idővel. Az a „csúf”, aki egyébként az olasz trailerben a
„rossz” - minősítést kapta azon egyszerű okból, hogy az olasz cím felcserélte a
rossz/csúf - kettőst. Ha már Wallach: a remek színész rendkívüli módon élvezte
a forgatást (kivéve persze azt, amikor két jelenet felvétele között véletlenül
savat ivott), és azt is, hogy a pisztolyviselés stílusa mellett Leone számos
más dologban is szabad kezet adott neki. Így például abból, amikor Tuco belép a
store-ba, és a pultra helyezett fegyverekkel szöszmötöl, semmi sem volt
konkrétan megbeszélve. A híresztelésekkel ellentétben Wallach nem „A hét
mesterlövész” Calverájáért, hanem „A vadnyugat hőskora” egyik mellékszerepe
jutalmaként kapta Tuco karakterét, pedig ennél a szerepnél eredetileg Gian
Maria „Indio” Volonté állt volna Leone rendelkezésére. Wallach-nak és Leonénak közös
munkájuk során a nyelvi akadályokat is le kellett küzdeniük, hiszen míg Wallach
olaszul, addig Leone angolul nem beszélt jól (vagy inkább sehogy), így végül
maradt kettejüknek a francia. De másnak is akadtak nyelvi problémái: Al Mulock,
aki a fürdőkádban ülő Tucót megölni készülő bérgyilkost játszotta, egyszerűen
képtelen volt megjegyezni angol nyelvű szövegét. Leone ekkor utasította, hogy
ne mondja a szöveget, hanem (azért, hogy legalább a szája mozogjon, és legyen
mire utószinkronizálni) számoljon el olaszul tízig.
A film egyik legemlékezetesebb jelenete a híd felrobbantása,
amely természetesen szintén nem ment simán. A hidat a spanyol hadsereg mérnökei
építették, és kapitányuk addig rágta Leone fülét, amíg az ráállt, hogy ő
robbanthassa fel az építményt a kamerák előtt. Egy kis kommunikációs félreértés
miatt azonban a buzgó hadfi (egy rádió-adóvevős félrehallás nyomán) túl hamar
nyomta le a kart, akkor, amikor még egy kamera sem vett semmit. Leone
tajtékzott a dühtől, és a félrehallás forrását (a stáb egyik tagját) azonnal
kirúgta. A történet vége happy end lett: a spanyolok újra felállították a
hidat, és csak egy feltételt szabtak: Leone vegye vissza a kirúgott személyt -
így is lett -, és következhet a második robbantás (amely mellesleg kevés híján
levitte Eastwood fejét).
Ha van film, amelynek a zenéjéről érdemes bővebben szót
ejteni, akkor „A jó, a rossz… „ biztosan ezek közé tartozik. Talán a főcímzenénél
is híresebb lett a temetői jelenet zenéje, amikor Wallach a sírok között rohan.
Leone kezében már ekkor megvolt a jelenet zenéje, és fel is használta felvétel
közben. Visszatérve a főcímzenére, talán mindannyian emlékszünk még a „Kettőtől
ötig - A rádió kívánságműsora” című adásban ezerszer is lejátszott számra; nos,
ha lehet így nevezni, ez már egy „cizellált” rádióverzió volt, amelyből - nem
túl szimpatikus módon - kispórolták az éles, üvöltő hangot a sorok elejéről.
Ezzel sikerült Ennio Morricone legfontosabb motívumát kivenni a zenéből,
nevezetesen az üvöltő hiéna hangját. Ha minden igaz, erre az amerikai
terjesztők kényessége miatt volt szükség.
Zárszó? Talán még annyit, hogy sokat köszönhetünk Leone
makacsságának is. A nagy Orson Welles tanácsát ugyanis, hogy várható
sikertelensége miatt tegyen le a film elkészítéséről, elengedte a füle mellett.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha megfogadta volna a tanácsot, a történelem
egyik kortalan, örök klasszikusától fosztotta volna meg a mozirajongókat.
A "Jó"...
A "Rossz"...
...és a "Csúf"
A "Rossz" első megjelenése - útját hullák szegélyezik
Főszereplők: Oliver Reed, Vanessa Redgrave, Dudley Sutton, Ken Russell, Murray Melvin, Gemma Jones, Michael Gothard, Graham Armitage
A BFI által kiadott dvd
1634, Franciaország. „A
vallásháborúknak vége” - szól Grandier (Oliver Reed), Loudun főpapja a város
lakosságához. A főpap azonban téved, Richelieu ugyanekkor minden erejével a
királyt győzködi, hogy az „eretnek” Loudun tűnjön el a föld színéről. A város
megtöréséhez magát Grandier-t kell megtörni, és ehhez a hatalom minden eszközt
igénybe vesz: a férfit boszorkánysággal és eretnekséggel vádolják meg. Ehhez
kapóra jön egy, Grandier-be már-már eszelősen szerelmes főnővér (Vanessa Redgrave),
valamint a tény, hogy Grandier nemigen veti meg a női nemet…
Ken Russell angol rendező
1970 nyarán forgatás közben talán még nem sejtette, hogy a „The Devils” című
filmje mind a mai napig a cenzúra áldozata lesz. Russell-t a cenzorok 10 pontba
szedett levéllel lepték meg, melyben felsorolták a bemutatáshoz szükséges
vágásokat. A legfontosabb ezek közül az úgynevezett „Rape of Christ” jelenete
volt, melyet Russell a film egyik legfontosabb képsorának nevezett. Mikor a
zárda nővérei - életüket mentve - belemennek, hogy úgy fognak viselkedni,
mintha megszállta volna őket az ördög, vad őrjöngésbe kezdenek, melynek
csúcspontja egy életnagyságú Krisztus-szobor meggyalázása. Russell végül (sok
másikkal egyetemben) kivágta a jelenetet, melyet évtizedekre végleg
elveszettnek hitt mindenki. Áldozatul esett még a megdöbbentő végső negyedóra
számos szegmense, és Vanessa Redgrave ördögűzése is.
Vágások ide vagy oda, a „The
Devils” mind a mai napig a legtökéletesebb film a vallási őrületről. Russell
nem a kút fejéből merített, alapul Aldous Huxley 1952-es „The Devils of Loudun”
című könyve szolgált. A United Artists, amely korábban már forgalmazott sikeres
Russell-filmeket, kihátrált a projekt mögül, melyet aztán a Warner-bratyók
karoltak fel. Ebben azonban nem volt túl sok köszönet: az amerikai fejesek már
az első vetítés során elégedetlenségüknek adtak hangot (konkrétan gusztustalan
szennynek nevezték a látottakat), és közölték Russellel (aki a vetítés végét
inkább egy közeli kocsmában várta meg), hogy vágnia kell, nem is keveset.
Az ez idáig legteljesebb
változat most egy Mark Kermode nevű úriember jóvoltából megjelent dvd-n. A BBC
News Channel munkatársa felkutatta a „Rape of Christ” jelenetét is, amelyet
azonban végül nem illesztettek vissza a filmbe, de a dvd egyik
dokumentumfilmjében megtalálható.
És hogy a lényegről, magáról
a filmről is szóljak, a „The Devils” egy elképesztő, a mai napig letaglózó
hatású történelmi dráma. Az alakítások verhetetlenek: Reed élete legjobbját
nyújtja, mint Grandier, szellemi fölénye által vezérelt monológjai
lehengerlőek. Redgrave - aki Glenda Jackson helyett ugrott be - egyenesen
ijesztő, mint a reménytelen szerelemtől eszét vesztő púpos főnővér. Graham
Armitage nem konvencionális és maró gúny, mint XIII. Lajos, de zseniálisat
alakít Murray Melvin Mignon atya, és különösen Michael Gothard az eszelős
inkvizítor, Barre atya szerepében.
Szemkápráztatóak a
díszletek, melyeket egy bizonyos Derek Jarman álmodott és alkotott meg Pinewood
stúdiójában. A házak megépítése kemény munka volt, ráadásul Russell az utolsó
jelenetek forgatása közben nagyot hibázott (saját bevallása szerint először és
utoljára a pályafutása során), hiszen túl korán adott jelt a házak
felrobbantására, így a díszletek rommá változott részét újjá kellett építeni.
A sajnálatos módon 2011
novemberében elhunyt Ken Russell már nem élhette meg leghíresebb műve
dvd-kiadását, amely fölött a már említett Kermode bábáskodott. Kermode
találkozott néhány szereplővel, és a megtalált „Rape of Christ” jelenetet is
levetítette nekik. Felbecsülhetetlen értékű Russell audiokommentárja, melyben
például fellebbenti a fátylat az Oliver Reednek adott utasításairól (hogy
milyen arckifejezéssel kéri a következő jelenetet). De a British Filminstitute
egyébként is kitett magáért, hiszen a további dvd-extrákban található még
számos korabeli forgatási felvétel (az utolsó negyedóra leforgatása, és hogy
Russell hogyan vezényli a tömeget), valamint a zene felvétele is.
Grandier
A főnővér szenved a szerelemtől
A legfelsőbb körök kezében Loudun sorsa
A főnővér (rém)álma
Megérkezik az inkvizíció (középen: Michael Gothard)...
Niels Arden Oplev: A tetovált lány/Män som hatar kvinnor (2009)
Főszereplők: Michael Nyqvist, Noomi Rapace, Lena Endre,
Peter Haber, Ewa Fröling, Tomas Köhler
Magyar dvd-borító
Mikael Blomkvist nagy bajban van: az oknyomozó újság
főszerkesztőjét letöltendő börtönre ítélik egy korrupt üzletember ellen
indított cikksorozat miatt. Mielőtt bevonulna, megbízást kap egy idős
üzletembertől, hogy derítse ki, ki ölte meg évtizedekkel korábban eltűnt
unokahúgát, Harrietet. Harriet egy szigeten, a híres Vanger-család
rezidenciájáról tűnt el. Az újságíró nyomozás közben számos tippet kap egy
titokzatos hackertől, Lisbeth Salandertől. A páros végül egy egész sor múltbéli
gyilkosságra bukkan, melyeket különös kegyetlenséggel, rituálisan követtek el. Hogy
a gyilkos még szabadlábon van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Blomkvistet
többször is támadás éri…
Kirobbanó siker volt (és még ma is az) a 2004-ben elhunyt
Stieg Larsson regénysorozata, „A tetovált lány”, és folytatásai. A könyvek már
halála után jelentek meg, a végzetes szívroham előtt már majdnem kész volt a
negyedik rész, míg a sorozatot összesen tíz részesre tervezte. Az első könyv
alapján készült film egy többszörösen összetett, bonyolult, fantasztikusan
megírt produkció, melynél nem lehet eléggé dicsérni a rendezőt, a dán Niels
Arden Oplevet. A szereplők nagyszerűek, mindannyian, a legkevesebbet színen
lévők is jól megrajzolt, érdekes figurák, és ez halmozottan érvényes a két
főszereplőre, akik egymástól eltérőbb természetűek nem is lehetnének (már a röpke
autórádiós jelenet jól ábrázolja ezt), mégis a sors egymás mellé sodorja őket,
és ezért kénytelenek összedolgozni. Blomkvist, az újságíró egy türelmes,
maximalista, racionális, erkölcs által vezérelt eszmékkel teli ember, aki
egyszer hibázik, és drágán megfizet érte, hiszen nincs, aki cikksorozata
állításait megerősítené. A több évtizedes Harriet-sztorit viszont nagy
profizmussal kezdi kibogozni (zseniálisak a fényképsorozat felderítéséről szóló
jelenetek, amikor az újságíró a szó szoros értelmében kockáról kockára rakja
össze a messzi múltban, egy felvonuláson történteket), holott tudja, a végső
sikerre alig van esélye.
Sorstársa és segítsége, Lisbeth Salander egy gyermekkora óta
poklok poklán átment nő, aki technikai tudásával, bizalmatlanságával és lelki
erejével építette újjá a romokban lévő életét, melynek jelentős részét
intézetben töltötte. Történetünk kezdetén még nem sejti, hogy új nevelőtisztje
(az előző kórházba került) miatt - aki szexuálisan kizsákmányolja - újra meg
kell járnia a poklot.
„A tetovált lány” nagyszerűségét e két karakter, és a
kettejük között lassan kialakuló kötelék adja, megspékelve az átláthatatlanul
szerteágazónak tűnő, ám az idő múlásával egyre jobban kitisztuló, lebilincselő
krimisztorival. A film eközben nem kicsit brutális is, az erőszak ráadásul
gyakran nem csak pillanatokra villan fel, hanem hosszas, idegőrlő bevezetés
után kerül bemutatásra (ennek elszenvedője jórészt a címszereplő, kinek életre
keltője, Noomi Rapace a szerep kedvéért alaposan lefogyott, rendszeresen
kickboxolt és „telepiercingelte” magát).
Végezetül még egyszer visszatérnék a rendezőre, aki, mint
írtam, remek munkát végzett. Szinte nincs lepergett perc, melyben ne tudná
fenntartani a feszültséget, és ez úgy még inkább csodálatra méltó, hogy egy két
és fél órás, rendkívül komplex filmről van szó. Nagyon-nagyon sajnálhatjuk,
hogy a két folytatásnál Oplev már nem állt rendelkezésre, hiányának látható az
eredménye. „A tetovált lány” azonban minden pillanatában a keze nyomát viseli
magán, és többek között ezért is az utóbbi évek legnagyobb skandináv filmsikere
nyugodtan nevezhető mesterműnek.
A harmincas évek végének Németországában egyre több inzultus
éri a zsidókat, és küszöbön áll a világháború kitörése. Jettel Redlich, egy
jómódú zsidó család Afrikába távozott fejének a felesége levelet kap férjétől,
aki arra kéri, hogy lányukkal együtt utazzon utána Kenyába. Walter Nairobiban,
egy farmon intéző, és ide várja szeretteit is. Az utazás számos bonyodalom
ellenére sikeres, de ezután újabb nehézségek várnak a családra: rettegve várják
a híreket Németországban maradt rokonaikról, és az új életkörülményekhez való
alkalmazkodás is nehezükre esik…
Caroline Link nagyszabású történelmi drámája Stefanie Zweig
önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült, és egy Afrikába menekült német
zsidó család életének talán legnehezebb szakaszát mutatja be. Link műve - sok
más, ebben az időszakban játszódó filmmel ellentétben - nem a németországi
eseményekre kíváncsi, hanem azok hatására az Afrikában letelepedők életére. A
drámai eseményekről nem képekben, jelenetekben, hanem levelekből értesülnek a
szereplők, és mi, nézők is. A háború természetesen tényleges hatással is van
Jettel, Regina és Walter életére, hiszen táborba zárják őket, a farmot
kénytelenek a beilleszkedés kellős közepén elhagyni és csak számos bürokratikus
akadály elhárulta után folytathatják a körülményekhez képest nyugodt afrikai
életüket.
Az óriási változást az életkörülményekben minden szereplő
másképp reagálja le, a rendezőnő fő célja pedig az ennek hatására beálló
jellemváltozások bemutatása. Walter Süßkind, aki még 1933-ban emigrált
Afrikába, már teljesen leszámolt korábbi életével, egyedül él, igazi társaságot
csak az jelent számára, ha elautózik a Redlich-család farmjára. Walter Redlich
ígéretes bírói pályát hagyott félbe, Afrikában nincstelen lett, a farmon mint
fizetést nem kapó intéző dolgozik, legfontosabb feladata, hogy vizet találjon
az állatoknak. A két újonnan érkezőnek, Jettelnek és az ötéves Reginának talán
a legnehezebb, de a gyermek bámulatos sebességgel illeszkedik be az új
környezetbe, és tanul meg kommunikálni a helyiekkel. Jettel ezzel ellentétben ki
nem állhatja új otthonát, ahogyan a farm szakácsának, Owuornak mondja: „nem
maradunk sokáig”. A nő a pénzhez és a jómódhoz szokott, az utazásra a férje
által levélben kért hűtőszekrény helyett az Afrikában teljességgel haszontalan
drága porcelánokat csomagolja be nagy gonddal, a maradék pénzükön pedig egy
estélyi ruhát vásárol magának. Ekkor még alig hihető, de Jettelben megy végbe a
legnagyobb változás. A kezdetben teljes erővel idegenkedő családanya az évek
múlásával kezébe veszi a farm vezetését, megtanulja a nyelvet és férjével való
vitái ellenére megtalálja a boldogságot (itt kell megemlíteni, hogy Zweig
művében ez nem egészen így történik).
Link az eseményeket lassan hömpölyögteti, és mindvégig
vigyáz arra, hogy az egzotikus helyszín ellenére a helyi folklór helyett az
emberi kapcsolatok, és a Redlich-család sorsa legyen az előtérben. Az összes
karakter megkapja az őt megillető időt, egyáltalán nem érezhető az, hogy a szereplők
közül bárki is el lenne hanyagolva a több mint kétórás játékidő alatt. Fontos
még ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy Link kitűnő érzékkel vágott ki olyan
jeleneteket a film végső változatából, amelyek jelentősen lassították volna az
eseményeket, mintegy a néző szájába rágva, hogy éppen mi történik. A
végeredmény egy rendkívül intelligens és megható családi dráma, melynek végén
valószínűleg a néző is ugyanúgy fog érezni Afrika iránt, ahogyan Jettel
Redlich, amint a vonatból kihajolva megérinti a gyümölcsöt áruló asszony kezét.
Nehéz idők Németországban
Walter türelmetlenül várja családját
Regina gyorsan új otthonra talál
Süßkind, a magányos farkas csak titkon reménykedik
