Pier Paolo Pasolini: Salo, avagy Sodoma 120 napja/Salo o le 120 giornate di Sodoma/Salo, or The 120 Days of Sodom (1975)
Pier Paolo Pasolini: Salo, avagy Sodoma 120 napja/Salo o le 120 giornate di
Sodoma/Salo, or The 120 Days of Sodom (1975)
Főszereplők: Paolo Bonacelli, Caterina
Boratto, Giorgio Cataldi, Aldo Valletti, Umberto P. Quinavalle
Magyar dvd-borító
Pasolini utolsó rendezése - azt hiszem, nyugodtan állítható
- a filmtörténelem talán legvitatottabb alkotása. Bemutatását óriási botrány
övezte, és övezi a mai napig is. Számos helyen betiltották (Magyarországon a
kilencvenes években vetíthették le először), és ha a film valamilyen módon
szóba kerül, biztosak lehetünk benne, hogy azonnal indulatokat fog kavarni.
Lám, ez is egy jellegzetessége a hatvanas-hetvenes éveknek: az ekkor készült
filmek közül nem kevés óriási botrányt kavart, és megosztotta a közönséget.
Manapság - és ha már a Salo, akkor ez különösen az olasz filmgyártásra igaz -
sajnos langyos állóvíz folydogál a csapból. Hollywood sok szempontból
reménytelennek tűnik, a Távol-Kelet egyre inkább önismétlésbe bonyolódik;
véleményem szerint napjainkban egyedül Spanyolország és Németország próbálja
még mindig provokálni a mozilátogatókat.
De visszatérve 1975-be: szerintem aki tudja, hogy egy
erőteljesen baloldali érzelmű rendező a fasizmusról készített filmet, és
története során Sade márki írására támaszkodott, az azt is tudhatja, hogy a mű
megtekintésekor mire számítson. A Salo egy hihetetlenül brutális mozgókép, és
gyakran nagyon nehéz nézni. A Salo ugyanakkor elképesztően lenyűgöző produkció
is, csak azt kell elfogadnunk, hogy 1975-ben nem éppen a stilizált, hanem
inkább a grafikus szex és erőszak korszakát élte az itáliai filmgyártás (és
bizony az amerikai is!).
A Salo szimbólumairól, mondanivalójáról és szándékáról már
sokszor, sok helyen sok mindent színvonalasan leírtak, ezért én inkább először
a történetre térnék ki. A cselekmény röviddel a második világháború befejezése
előtt játszódik a nem túl hosszú életű Salói Köztársaságban. A fasiszta
miniállamban négy nemesúr elhatározza, hogy gondosan kiválasztott fiatal
áldozatait különféle perverzióknak veti alá, majd brutálisan meggyilkolja.
Néhány, pályafutása csúcsán már túljutott prostituáltat is felfogadnak, hogy
azok perverz történetekkel szórakoztassák őket, majd elvonulnak egy kastélyba.
A rendet szintén gondosan kiválasztott fegyveresek vigyázzák, akik hasonlóan az
áldozatokhoz a civilek közül lettek szelektálva. A történéseket időnként
epizódcímek vezetik be; például „A szar körei”, vagy „A vér körei” alapján
nagyjából el lehet képzelni, hogy mi következik. (Az előbbi címszó alatt
történteket egyébként sokan a fogyasztói társadalom egyfajta kritikájaként
értelmezték; ebbe azonban én inkább nem mennék bele, mert szerintem az igazán
jó filmek sokféleképpen értelmezhetők, és ez a Salóra is érvényes.)
A történet innentől kíméletlenül halad tovább a
kegyetlenségben talán felülmúlhatatlan befejezés felé: az áldozatokat, fiúkat
és lányokat többször megerőszakolják, megalázzák, ostoba játékokat játszatnak
velük. A film gyűlölői mindezt undorítónak és nézhetetlennek tartják, csakhogy
itt a bökkenő: véleményem szerint a gyűlölők a cselekményt gyűlölik, vagyis
ezzel magát a fasizmust, mint az erőszak olyan formáját, amelyet ekkoriban
meglehetősen elborult elméjű figurák törvényes államformává próbáltak tenni.
Ennek az ideológiának az alapja az erőszak, és az ilyen ideológiát (amely több
millió áldozatával sokszorosan bizonyította, hogy az erőszak az egyetlen
eszköze) nem tudom, hogy hogyan másképpen lehetne bemutatni, mint ahogyan a
Salo: viszolygást, undort kelt, és a teljes tehetetlenség érzetét ébreszti fel
nézőjében.
A Salo ugyanakkor rendkívül személyes alkotás is, Pasolini
teljes lényét tartalmazza: a szélsőjobboldal iránt érzett gyűlölete (a négy
fasiszta uraság közül egyik undorítóbb, mint a másik) éppúgy maximális erővel
található meg benne, mint (grafikus szexjelenetek formájában) saját
homoszexualitása.
Technikailag szintén kiemelkedő a Salo. Az operatőri munka
(Tonino Delli Colli) kifogástalan, különösen az utolsó, hírhedt jelenetsorban,
amikor a néző kénytelen felvenni a távcsövön leselkedő uraságok látószögét. A
zene (Ennio Morricone) óriási kontrasztot alkot: kifejezetten andalító, mondhatni szalonzenét
hallunk eleinte, majd legvégül (Érdekesség, hogy az események és a zene ordító
kontrasztjának eszközét négy évvel később Ruggero Deodato a Cannibal Holocaust
című újabb botrányfilmjében is milyen hatásosan alkalmazta). Pasolini rendezése
is elsőrangú, ugyanakkor érdekes, hogy egyik színésznője állítása szerint
gyakran forgatókönyv nélkül dolgoztak, csak összegyűlt a stáb a forgatáshoz, és
megbeszélték, hogy az adott napon mit vegyenek fel. Ennek némileg ellentmond,
hogy az utolsó jelenetsor felvételén készült archív filmanyag azt mutatja,
Pasolini már előre tudta, hogy egy-egy jelenet hogyan fog kinézni, és mit akar
kihozni belőle.
És még egy fontos dolog: a Salo technikai megvalósítását
szerintem a nézők jelentős hányada csak a második megtekintést követően tudja
értékelni (már ha sor kerül rá). A vásznon történtek annyira erőteljesek,
hipnotikus hatásúak, hogy nem sok mindenkit hagynak valamilyen reakció nélkül.
Az egészséges reakció, amit legtöbben éreznek, az undor; és itt kell
kettéválasztanunk a dolgokat: nem a film iránt kell undort éreznünk, hanem
aziránt, amit bemutat (ha valaki nem bírja végignézni, a Salo már annál is
elérte a hatást). És, véleményem szerint ez így is van rendjén, hiszen ne
feledjük, mindaz, amit Pasolini filmjében látunk, valóban megtörtént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése