Vörös. Akárhányszor tűnik
fel a vörös szín Nicolas Roeg „Don’ t Look Now” című filmjében, biztosak
lehetünk benne, hogy valami történni fog. Valami sorsszerű. Mint például az
első percekben: John Baxter (Donald Sutherland) és felesége, Laura (Julie
Christie) békés napja tragédiába torkollik, amikor lányuk, Christine (vörös
esőkabátban) a kerti tóba fullad. A gyermek halálát feldolgozandó, John és
Laura Velencébe utazik; John egy romos templomot készül restaurálni, Laura
pedig megpróbál felejteni. Ez azonban nem megy, Laura ugyanis összefut két
furcsa idős hölggyel (Hilary Mason, Clelia Matania), akik közül az egyik, a vak
Heather azt állítja, hogy mint médium, kapcsolatba lépett a halott lánnyal.
Laura megnyugszik, John viszont tudja, hogy Christine halálát már nem lehet meg
nem történtté tenni. Vagy mégis? Miután Laurának haza kell utaznia, John furcsa
dolgokat kezd tapasztalni: mintha feleségét látná egy hajón, a rendőrség
holttesteket talál a vízben, időről-időre pedig feltűnik a házak, hidak,
sikátorok között egy vörös esőkabátos gyermeki alak…
A Daphne du Maurier írása
alapján készült melankolikus horror a brit rendező, Nicolas Roeg pályájának
csúcspontja. Filmjében egészen a véres fináléig a horrort hétköznapi dolgok
jelentik: a vak, idős médiumhölgy révülete, John magányos, tépelődő sétái az
őszi, kihalt velencei sikátorokban, valamint az állandóan visszatérő vörös
szín, mely végül, ha az összezavarodott néző valamilyen fogódzkodót keres, a
rejtélyek kulcsának bizonyul.
A középpontban mégis John és
Laura kapcsolata áll. Egy irtózatos tragédiát elszenvedett házaspár, mely
felejteni megy Velencébe, de a (közel) múlt nem hagyja nyugton a gyászolókat.
John tudja, hogy ami történt, visszafordíthatatlan, ennek ellenére megpróbál
osztozni felesége hitében. Bár egyáltalán nem kíván elvakultan hinni, mégsem
veszi észre a megoldás kulcsát (ami pedig többször megjelenik előtte), és így
nem tud befolyással lenni a finálé végzetes eseményeire.
Aki már látott több
Roeg-filmet is, bizonyára felismeri az 1928-ban született rendező (és operatőr)
stílusjegyeit: gyönyörű fényképezés és színvilág, zavarba ejtő vágás,
burkolatlan szexualitás. A „Don’ t Look Now” szintén rendelkezik mindezzel: a
turistaszezon utáni, lassan szellemvárossá váló Velencét azóta sem filmezték
gyönyörűbben és ijesztőbben. A színek közül az említett vörös dominál (lásd még
Laura táskája és csizmája). Az elsőre zavarosnak tűnő vágást, és a nyílt
szexualitást pedig jól példázza a film egyik híres jelenete, melyben felváltva
látjuk John és Laura szeretkezését, illetve azt, amikor a pár már pompás
ruhákba öltözik.
A „Don’ t Look Now” a
hetvenes évek filmművészetének egyik legszebb példája: a tökéletes forma a
végtelen, értelmezendő, gyakran szürreális tartalommal társult. Nicolas Roeg
filmje nem egyszerűen az egyik legszínvonalasabb horror a hetvenes évekből,
hanem az évtized egyik legjobb filmje. Mivel ezt a megtisztelő státuszt olyan
seventies-klasszikusok árnyékában éri el, mint mondjuk „A Keresztapa”, a „Száll
a kakukk…”, a „Csillagok háborúja”, vagy Woody Allen örökzöldjei, újabb
bizonyítékot nyerünk arra a már sokak által megfogalmazott tételre, miszerint
aki a hetvenes évekből választ (horror)filmet, bizony kincsesbányába lép be.
A film megjelent dvd-n
Magyarországon a Legendák Klubja sorozatában, szép képpel, de gyalázatos
hangminőségben (ráadásul a klasszikus helyett egy jóval gyengébb magyar
szinkront tettek a lemezre). Az eredeti hang mintha a föld alól szólna… vagy
egy távoli, velencei sikátorból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése