Danis Tanovic: Senkiföldje/No Man's Land (2001)

Danis Tanovic: Senkiföldje/No Man's Land (2001)

Főszereplők: Branko Djuric, Rene Bitorajac, Filip Sovagovic, Katrin Cartlidge, Simon Callow

Magyar dvd-borító

1993, a boszniai háború: egy kisebb csoport bosnyák felderítő a gomolygó ködben eltéved, majd egy viszonylag nyugodt éjszaka után, miután a köd eloszlik, gyilkos golyózáporba kerül. A vérengzést egyedül Ciki (Branko Djuric) éli túl, aki még idejében elér egy lövészárkot. Sokáig nincs nyugta, hiszen két szerb katona érkezik az árokba, akik közül az idősebb gyilkos tréfát eszel ki: az egyik halott bosnyák teste alá taposóaknát helyez, és úgy állítja be, hogy az azonnal felrobbanjon, amint a testet megmozdítja valaki. A szerbek azonban nem számolnak Cikivel, ráadásul kis idő múlva kiderül, hogy az aknára helyezett bosnyák katona még életben van…

Ebben az abszurd fordulatokkal teli történetben benne van a háború minden abszurditása. Danis Tanovic rendező mindezt fekete humorral és drámaisággal ötvözi, így hozva létre a valaha készült egyik legjobb háború(ellenes) filmet. A film jórészt két szálból tevődik össze, az egyik a bosnyák és szerb katona pszichológiai háborúja (melyben mindig éppen az áll nyerésre, akinél a fegyver van), a másik a rámenős, levakarhatatlan riporternő (Katrin Cartlidge) vesszőfutása a kéksapkásokkal, akik - leszámítva egyiküket - legszívesebben tétlenül üldögélnének. Mindebből már látszik, hogy Tanovic nem a háborús akciókra helyezi a hangsúlyt, hanem a karakterekre, és arra, ami a fejükben lejátszódik. A rendező egyébként a háború kitörése előtti estén éppen egy videoklipet vágott, majd amikor Szarajevóra már hullottak a bombák, egy iskolából elemelt kamerával forgatni kezdett. Talán mondani sem kell, az élete óráról órára veszélyben forgott. Szintén személyes élményei ihlették azt a kritikát is, melyet a Senkiföldjében a kéksapkások irányába megfogalmaz. A valósághoz képest - saját bevallása szerint is - még finoman is bánt a kritikával, hiszen az, hogy az események a lövészárkon túl, a külvilágba eljutnak, az egyik békefenntartónak köszönhető, amikor az a parancs ellenére kimegy a helyszínre. Arra a helyszínre, ahol a két ellenfél, a szerb és a bosnyák amellett, hogy mindketten azt állítják, a másik fél kezdte a háborút, egy időre ráébred, hogy mennyi közös vonásuk van.

Az emlegetett háború igazi borzalmát a sebesült, és az alá csúsztatott akna miatt mozdulatlanságra kárhoztatott Cera (Filip Sovagovic) révén láthatjuk meg. Véletlenek és óriási szerencse révén eljut hozzá a segítség, de a tűzszerésznek be kell látnia, hogy itt már ő is tehetetlen. Cerának nem marad más, mint a kezében egy fénykép szeretteiről - és amikor a kamera lassan eltávolodik tőle, és a kép elsötétül, már tudni fogjuk, hogy ez a kép szörnyűbb, mint egy halottakkal borított csatamező látványa.

Akinél a puska van, azé a lövészárok

"Ti kezdtétek a háborút!" - "Nem, ti!"

A kéksapkások csak nézői a drámának

Ha a világ is szemtanú, akkor már a vezetőség is terepszemlét tart

A tűzszerész is szembesül vele: az akna elmozdíthatatlan

Filmplakát

Danis Tanovic

Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The Good the Bad and the Ugly (1966)

Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The Good the Bad and the Ugly (1966)

Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Luigi Pistilli, Mario Brega, Al Mulock

Külföldi dvd-borító

Három magányos lovas sorsa fonódik össze a nagy polgárháború kellős közepén: Szőke (Eastwood), Angyalszem (Van Cleef) és Tuco (Wallach) egyaránt az aranyra pályázik, arra az aranyra, amely egy temetőben, az egyik sírban van elrejtve. Persze nem megy minden simán: szövetségek köttetnek és bomlanak fel a három kalandor között, majd a polgárháború ezernyi áldozata közepette megnyílik az út a végső párviadal felé, amelynek során már csak egy dolog számít: ki távozik gazdagon?

Mit lehet még mondani erről a filmről, amely sokak szerint minden idők legnagyobbja a western műfajban? Nem sok újat, már ami a minőségét illeti: Sergio Leone kultikus westernje erőteljesebb, megdöbbentőbb, erőszakosabb, gyönyörűbb és lenyűgözőbb, mint valaha, semmit sem kopott így, majdnem fél évszázad távlatából sem. A nagy mű elkészítéséről, a forgatási problémákról és egyéb érdekességekről viszont egy egész csokornyit lehet összeszedni a modern technika segítségével; amíg például évekkel ezelőtt a film rajongótábora zavartan találgatta, hogy hogyan kerülnek egy francia előzetesbe olyan beállítások bizonyos jelenetekből, amelyeket nem lehet megtalálni a kész produkcióban, addig ma már elég megvásárolni mondjuk a duplalemezes special edition-dvd-t, és ennél sokkal több rejtélyre is választ kapunk.

Leone 13 hétig forgatott Rómában és Spanyolországban, és e tevékenysége természetesen számos problémába ütközött. Még előbb, a casting során is voltak kérdőjelek, Lee Van Cleef szerepe például egyáltalán nem tűnt biztosnak Angel Eyes-ként. Leone mindenáron Charles Bronsont szerette volna (sőt, Bronsonnak lehetősége lett volna Tuco figurájára is), de ő nem vállalta a rosszfiú szerepét; a döntésben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy ekkoriban szerződés kötelezte a „A piszkos tizenkettő” című háborús klasszikushoz. Leone félelme Van Cleef kapcsán főleg abból állt, hogy a „Pár dollárral többért” szeretnivaló Mortimer ezredese után a közönség esetleg nagy csalódásként élné meg Angel Eyes - Lee Van Cleef brutalitását.

13 hét elteltével Leone, mint ilyenkor szokásos, a vágószobába vonult, és nemsokára újabb problémával szembesült. A végtermék ugyanis közel négyórásra nyúlt, és a stúdió azonnal közölte, hogy vágni kell, nem is keveset. A háromórás verzió egy kompromisszum eredményeként jött létre (a fejesek két órát akartak), de a világszerte elterjedt különböző változatok tovább rövidültek. Az MGM archiválói jó munkát végeztek, amikor betoldották a hiányzó, elveszettnek hitt jeleneteket, és ezek utószinkronját is sikerült megoldani: Eastwood („Olyan, mintha a saját fiamat szinkronizáltam volna”) és Wallach saját magát mondta alá, az 1989-ben elhunyt Van Cleef szövegét pedig egy profi szinkronszínészre bízták. Ha már a párbeszédeknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy az első több mint tíz percben egy szó sem hallatszik - az első párbeszédes jelenet Angel Eyes és egyik áldozata között zajlik le egy asztalnál. Ezt követően egyébként Wallach viszi a prímet, sőt, Eastwood stáblistán elfoglalt első helye ellenére Tuco, a „csúf” rendelkezik a legtöbb vásznon eltöltött idővel. Az a „csúf”, aki egyébként az olasz trailerben a „rossz” - minősítést kapta azon egyszerű okból, hogy az olasz cím felcserélte a rossz/csúf - kettőst. Ha már Wallach: a remek színész rendkívüli módon élvezte a forgatást (kivéve persze azt, amikor két jelenet felvétele között véletlenül savat ivott), és azt is, hogy a pisztolyviselés stílusa mellett Leone számos más dologban is szabad kezet adott neki. Így például abból, amikor Tuco belép a store-ba, és a pultra helyezett fegyverekkel szöszmötöl, semmi sem volt konkrétan megbeszélve. A híresztelésekkel ellentétben Wallach nem „A hét mesterlövész” Calverájáért, hanem „A vadnyugat hőskora” egyik mellékszerepe jutalmaként kapta Tuco karakterét, pedig ennél a szerepnél eredetileg Gian Maria „Indio” Volonté állt volna Leone rendelkezésére. Wallach-nak és Leonénak közös munkájuk során a nyelvi akadályokat is le kellett küzdeniük, hiszen míg Wallach olaszul, addig Leone angolul nem beszélt jól (vagy inkább sehogy), így végül maradt kettejüknek a francia. De másnak is akadtak nyelvi problémái: Al Mulock, aki a fürdőkádban ülő Tucót megölni készülő bérgyilkost játszotta, egyszerűen képtelen volt megjegyezni angol nyelvű szövegét. Leone ekkor utasította, hogy ne mondja a szöveget, hanem (azért, hogy legalább a szája mozogjon, és legyen mire utószinkronizálni) számoljon el olaszul tízig.

A film egyik legemlékezetesebb jelenete a híd felrobbantása, amely természetesen szintén nem ment simán. A hidat a spanyol hadsereg mérnökei építették, és kapitányuk addig rágta Leone fülét, amíg az ráállt, hogy ő robbanthassa fel az építményt a kamerák előtt. Egy kis kommunikációs félreértés miatt azonban a buzgó hadfi (egy rádió-adóvevős félrehallás nyomán) túl hamar nyomta le a kart, akkor, amikor még egy kamera sem vett semmit. Leone tajtékzott a dühtől, és a félrehallás forrását (a stáb egyik tagját) azonnal kirúgta. A történet vége happy end lett: a spanyolok újra felállították a hidat, és csak egy feltételt szabtak: Leone vegye vissza a kirúgott személyt - így is lett -, és következhet a második robbantás (amely mellesleg kevés híján levitte Eastwood fejét).

Ha van film, amelynek a zenéjéről érdemes bővebben szót ejteni, akkor „A jó, a rossz… „ biztosan ezek közé tartozik. Talán a főcímzenénél is híresebb lett a temetői jelenet zenéje, amikor Wallach a sírok között rohan. Leone kezében már ekkor megvolt a jelenet zenéje, és fel is használta felvétel közben. Visszatérve a főcímzenére, talán mindannyian emlékszünk még a „Kettőtől ötig - A rádió kívánságműsora” című adásban ezerszer is lejátszott számra; nos, ha lehet így nevezni, ez már egy „cizellált” rádióverzió volt, amelyből - nem túl szimpatikus módon - kispórolták az éles, üvöltő hangot a sorok elejéről. Ezzel sikerült Ennio Morricone legfontosabb motívumát kivenni a zenéből, nevezetesen az üvöltő hiéna hangját. Ha minden igaz, erre az amerikai terjesztők kényessége miatt volt szükség.

Zárszó? Talán még annyit, hogy sokat köszönhetünk Leone makacsságának is. A nagy Orson Welles tanácsát ugyanis, hogy várható sikertelensége miatt tegyen le a film elkészítéséről, elengedte a füle mellett. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha megfogadta volna a tanácsot, a történelem egyik kortalan, örök klasszikusától fosztotta volna meg a mozirajongókat.

A "Jó"...

A "Rossz"...

...és a "Csúf"

A "Rossz" első megjelenése - útját hullák szegélyezik

Egy kényszerű szövetség

Az aranyat rejtő sír nyomában

A végső párviadal

Moziplakát

Sergio Leone (1929 - 1989)

                                                                           

Ken Russell: Ördögök/The Devils (1971)

Ken Russell: Ördögök/The Devils (1971)

Főszereplők: Oliver Reed, Vanessa Redgrave, Dudley Sutton, Ken Russell, Murray Melvin, Gemma Jones, Michael Gothard, Graham Armitage

A BFI által kiadott dvd

1634, Franciaország. „A vallásháborúknak vége” - szól Grandier (Oliver Reed), Loudun főpapja a város lakosságához. A főpap azonban téved, Richelieu ugyanekkor minden erejével a királyt győzködi, hogy az „eretnek” Loudun tűnjön el a föld színéről. A város megtöréséhez magát Grandier-t kell megtörni, és ehhez a hatalom minden eszközt igénybe vesz: a férfit boszorkánysággal és eretnekséggel vádolják meg. Ehhez kapóra jön egy, Grandier-be már-már eszelősen szerelmes főnővér (Vanessa Redgrave), valamint a tény, hogy Grandier nemigen veti meg a női nemet…

Ken Russell angol rendező 1970 nyarán forgatás közben talán még nem sejtette, hogy a „The Devils” című filmje mind a mai napig a cenzúra áldozata lesz. Russell-t a cenzorok 10 pontba szedett levéllel lepték meg, melyben felsorolták a bemutatáshoz szükséges vágásokat. A legfontosabb ezek közül az úgynevezett „Rape of Christ” jelenete volt, melyet Russell a film egyik legfontosabb képsorának nevezett. Mikor a zárda nővérei - életüket mentve - belemennek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha megszállta volna őket az ördög, vad őrjöngésbe kezdenek, melynek csúcspontja egy életnagyságú Krisztus-szobor meggyalázása. Russell végül (sok másikkal egyetemben) kivágta a jelenetet, melyet évtizedekre végleg elveszettnek hitt mindenki. Áldozatul esett még a megdöbbentő végső negyedóra számos szegmense, és Vanessa Redgrave ördögűzése is.

Vágások ide vagy oda, a „The Devils” mind a mai napig a legtökéletesebb film a vallási őrületről. Russell nem a kút fejéből merített, alapul Aldous Huxley 1952-es „The Devils of Loudun” című könyve szolgált. A United Artists, amely korábban már forgalmazott sikeres Russell-filmeket, kihátrált a projekt mögül, melyet aztán a Warner-bratyók karoltak fel. Ebben azonban nem volt túl sok köszönet: az amerikai fejesek már az első vetítés során elégedetlenségüknek adtak hangot (konkrétan gusztustalan szennynek nevezték a látottakat), és közölték Russellel (aki a vetítés végét inkább egy közeli kocsmában várta meg), hogy vágnia kell, nem is keveset.

Az ez idáig legteljesebb változat most egy Mark Kermode nevű úriember jóvoltából megjelent dvd-n. A BBC News Channel munkatársa felkutatta a „Rape of Christ” jelenetét is, amelyet azonban végül nem illesztettek vissza a filmbe, de a dvd egyik dokumentumfilmjében megtalálható.

És hogy a lényegről, magáról a filmről is szóljak, a „The Devils” egy elképesztő, a mai napig letaglózó hatású történelmi dráma. Az alakítások verhetetlenek: Reed élete legjobbját nyújtja, mint Grandier, szellemi fölénye által vezérelt monológjai lehengerlőek. Redgrave - aki Glenda Jackson helyett ugrott be - egyenesen ijesztő, mint a reménytelen szerelemtől eszét vesztő púpos főnővér. Graham Armitage nem konvencionális és maró gúny, mint XIII. Lajos, de zseniálisat alakít Murray Melvin Mignon atya, és különösen Michael Gothard az eszelős inkvizítor, Barre atya szerepében.

Szemkápráztatóak a díszletek, melyeket egy bizonyos Derek Jarman álmodott és alkotott meg Pinewood stúdiójában. A házak megépítése kemény munka volt, ráadásul Russell az utolsó jelenetek forgatása közben nagyot hibázott (saját bevallása szerint először és utoljára a pályafutása során), hiszen túl korán adott jelt a házak felrobbantására, így a díszletek rommá változott részét újjá kellett építeni.

A sajnálatos módon 2011 novemberében elhunyt Ken Russell már nem élhette meg leghíresebb műve dvd-kiadását, amely fölött a már említett Kermode bábáskodott. Kermode találkozott néhány szereplővel, és a megtalált „Rape of Christ” jelenetet is levetítette nekik. Felbecsülhetetlen értékű Russell audiokommentárja, melyben például fellebbenti a fátylat az Oliver Reednek adott utasításairól (hogy milyen arckifejezéssel kéri a következő jelenetet). De a British Filminstitute egyébként is kitett magáért, hiszen a további dvd-extrákban található még számos korabeli forgatási felvétel (az utolsó negyedóra leforgatása, és hogy Russell hogyan vezényli a tömeget), valamint a zene felvétele is. 

Grandier

A főnővér szenved a szerelemtől

A legfelsőbb körök kezében Loudun sorsa

A főnővér (rém)álma

Megérkezik az inkvizíció (középen: Michael Gothard)...

... és kíméletlenül lesújt Grandier-re

Filmplakát

Ken Russell (1927 - 2011)

Niels Arden Oplev: A tetovált lány/Män som hatar kvinnor (2009)

Niels Arden Oplev: A tetovált lány/Män som hatar kvinnor (2009)

Főszereplők: Michael Nyqvist, Noomi Rapace, Lena Endre, Peter Haber, Ewa Fröling, Tomas Köhler

Magyar dvd-borító

Mikael Blomkvist nagy bajban van: az oknyomozó újság főszerkesztőjét letöltendő börtönre ítélik egy korrupt üzletember ellen indított cikksorozat miatt. Mielőtt bevonulna, megbízást kap egy idős üzletembertől, hogy derítse ki, ki ölte meg évtizedekkel korábban eltűnt unokahúgát, Harrietet. Harriet egy szigeten, a híres Vanger-család rezidenciájáról tűnt el. Az újságíró nyomozás közben számos tippet kap egy titokzatos hackertől, Lisbeth Salandertől. A páros végül egy egész sor múltbéli gyilkosságra bukkan, melyeket különös kegyetlenséggel, rituálisan követtek el. Hogy a gyilkos még szabadlábon van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Blomkvistet többször is támadás éri…

Kirobbanó siker volt (és még ma is az) a 2004-ben elhunyt Stieg Larsson regénysorozata, „A tetovált lány”, és folytatásai. A könyvek már halála után jelentek meg, a végzetes szívroham előtt már majdnem kész volt a negyedik rész, míg a sorozatot összesen tíz részesre tervezte. Az első könyv alapján készült film egy többszörösen összetett, bonyolult, fantasztikusan megírt produkció, melynél nem lehet eléggé dicsérni a rendezőt, a dán Niels Arden Oplevet. A szereplők nagyszerűek, mindannyian, a legkevesebbet színen lévők is jól megrajzolt, érdekes figurák, és ez halmozottan érvényes a két főszereplőre, akik egymástól eltérőbb természetűek nem is lehetnének (már a röpke autórádiós jelenet jól ábrázolja ezt), mégis a sors egymás mellé sodorja őket, és ezért kénytelenek összedolgozni. Blomkvist, az újságíró egy türelmes, maximalista, racionális, erkölcs által vezérelt eszmékkel teli ember, aki egyszer hibázik, és drágán megfizet érte, hiszen nincs, aki cikksorozata állításait megerősítené. A több évtizedes Harriet-sztorit viszont nagy profizmussal kezdi kibogozni (zseniálisak a fényképsorozat felderítéséről szóló jelenetek, amikor az újságíró a szó szoros értelmében kockáról kockára rakja össze a messzi múltban, egy felvonuláson történteket), holott tudja, a végső sikerre alig van esélye.

Sorstársa és segítsége, Lisbeth Salander egy gyermekkora óta poklok poklán átment nő, aki technikai tudásával, bizalmatlanságával és lelki erejével építette újjá a romokban lévő életét, melynek jelentős részét intézetben töltötte. Történetünk kezdetén még nem sejti, hogy új nevelőtisztje (az előző kórházba került) miatt - aki szexuálisan kizsákmányolja - újra meg kell járnia a poklot.

„A tetovált lány” nagyszerűségét e két karakter, és a kettejük között lassan kialakuló kötelék adja, megspékelve az átláthatatlanul szerteágazónak tűnő, ám az idő múlásával egyre jobban kitisztuló, lebilincselő krimisztorival. A film eközben nem kicsit brutális is, az erőszak ráadásul gyakran nem csak pillanatokra villan fel, hanem hosszas, idegőrlő bevezetés után kerül bemutatásra (ennek elszenvedője jórészt a címszereplő, kinek életre keltője, Noomi Rapace a szerep kedvéért alaposan lefogyott, rendszeresen kickboxolt és „telepiercingelte” magát).

Végezetül még egyszer visszatérnék a rendezőre, aki, mint írtam, remek munkát végzett. Szinte nincs lepergett perc, melyben ne tudná fenntartani a feszültséget, és ez úgy még inkább csodálatra méltó, hogy egy két és fél órás, rendkívül komplex filmről van szó. Nagyon-nagyon sajnálhatjuk, hogy a két folytatásnál Oplev már nem állt rendelkezésre, hiányának látható az eredménye. „A tetovált lány” azonban minden pillanatában a keze nyomát viseli magán, és többek között ezért is az utóbbi évek legnagyobb skandináv filmsikere nyugodtan nevezhető mesterműnek.

Blomkvist megbízást kap

Lisbeth kiszolgáltatott helyzetben

Rejtvény rejtvény hátán tárul fel Blomkvist előtt

Vajon mi történhetett az eltűnt Vanger-lánnyal?

Gyilkossági kísérlet

Küldemények gyűjteménye: a feladó ismeretlen

Filmplakát

Niels Arden Oplev

Caroline Link: Hontalanul Afrikában/Nirgendwo in Afrika (2001)

Caroline Link: Hontalanul Afrikában/Nirgendwo in Afrika (2001)

Főszereplők: Juliane Köhler, Lea Kurka, Matthias Habich, Merab Ninidze, Sidede Onyulo

Magyar dvd-borító

A harmincas évek végének Németországában egyre több inzultus éri a zsidókat, és küszöbön áll a világháború kitörése. Jettel Redlich, egy jómódú zsidó család Afrikába távozott fejének a felesége levelet kap férjétől, aki arra kéri, hogy lányukkal együtt utazzon utána Kenyába. Walter Nairobiban, egy farmon intéző, és ide várja szeretteit is. Az utazás számos bonyodalom ellenére sikeres, de ezután újabb nehézségek várnak a családra: rettegve várják a híreket Németországban maradt rokonaikról, és az új életkörülményekhez való alkalmazkodás is nehezükre esik…

Caroline Link nagyszabású történelmi drámája Stefanie Zweig önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült, és egy Afrikába menekült német zsidó család életének talán legnehezebb szakaszát mutatja be. Link műve - sok más, ebben az időszakban játszódó filmmel ellentétben - nem a németországi eseményekre kíváncsi, hanem azok hatására az Afrikában letelepedők életére. A drámai eseményekről nem képekben, jelenetekben, hanem levelekből értesülnek a szereplők, és mi, nézők is. A háború természetesen tényleges hatással is van Jettel, Regina és Walter életére, hiszen táborba zárják őket, a farmot kénytelenek a beilleszkedés kellős közepén elhagyni és csak számos bürokratikus akadály elhárulta után folytathatják a körülményekhez képest nyugodt afrikai életüket.

Az óriási változást az életkörülményekben minden szereplő másképp reagálja le, a rendezőnő fő célja pedig az ennek hatására beálló jellemváltozások bemutatása. Walter Süßkind, aki még 1933-ban emigrált Afrikába, már teljesen leszámolt korábbi életével, egyedül él, igazi társaságot csak az jelent számára, ha elautózik a Redlich-család farmjára. Walter Redlich ígéretes bírói pályát hagyott félbe, Afrikában nincstelen lett, a farmon mint fizetést nem kapó intéző dolgozik, legfontosabb feladata, hogy vizet találjon az állatoknak. A két újonnan érkezőnek, Jettelnek és az ötéves Reginának talán a legnehezebb, de a gyermek bámulatos sebességgel illeszkedik be az új környezetbe, és tanul meg kommunikálni a helyiekkel. Jettel ezzel ellentétben ki nem állhatja új otthonát, ahogyan a farm szakácsának, Owuornak mondja: „nem maradunk sokáig”. A nő a pénzhez és a jómódhoz szokott, az utazásra a férje által levélben kért hűtőszekrény helyett az Afrikában teljességgel haszontalan drága porcelánokat csomagolja be nagy gonddal, a maradék pénzükön pedig egy estélyi ruhát vásárol magának. Ekkor még alig hihető, de Jettelben megy végbe a legnagyobb változás. A kezdetben teljes erővel idegenkedő családanya az évek múlásával kezébe veszi a farm vezetését, megtanulja a nyelvet és férjével való vitái ellenére megtalálja a boldogságot (itt kell megemlíteni, hogy Zweig művében ez nem egészen így történik).

Link az eseményeket lassan hömpölyögteti, és mindvégig vigyáz arra, hogy az egzotikus helyszín ellenére a helyi folklór helyett az emberi kapcsolatok, és a Redlich-család sorsa legyen az előtérben. Az összes karakter megkapja az őt megillető időt, egyáltalán nem érezhető az, hogy a szereplők közül bárki is el lenne hanyagolva a több mint kétórás játékidő alatt. Fontos még ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy Link kitűnő érzékkel vágott ki olyan jeleneteket a film végső változatából, amelyek jelentősen lassították volna az eseményeket, mintegy a néző szájába rágva, hogy éppen mi történik. A végeredmény egy rendkívül intelligens és megható családi dráma, melynek végén valószínűleg a néző is ugyanúgy fog érezni Afrika iránt, ahogyan Jettel Redlich, amint a vonatból kihajolva megérinti a gyümölcsöt áruló asszony kezét.

Nehéz idők Németországban

Walter türelmetlenül várja családját

Regina gyorsan új otthonra talál

Süßkind, a magányos farkas csak titkon reménykedik

Walter és Jettel: újra együtt?

Filmplakát

Caroline Link

Nagisa Oshima: Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!/ Merry Christmas Mr. Lawrence (1983)

Nagisa Oshima: Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!/ Merry Christmas Mr. Lawrence

 (1983)

Főszereplők: David Bowie, Ryûichi Sakamoto, Tom Conti, Takeshi Kitano, Jack Thompson

Magyar dvd-borító

1942-ben járunk, egy japán világháborús fogolytáborban, ahol a rendet egy Yonoi nevű tiszt tartja fenn. A több száz szövetséges hadifogoly közé új ember érkezik, Jack Celliers, aki személyiségével óriási hatást gyakorol Yonoi-ra. A japán meg akarja tenni Celliers-t a foglyok vezetőjének, de az folyamatosan ellenáll, és áthágja a tábor szabályait. Mindketten tudják, hogy nemsokára elérkezik az ideje egy végső konfrontációnak…

A japán rendezőzseni, Nagisa Oshima olyan botrányfilmekkel vonult be a történelembe, mint „Az érzékek birodalma (1976)”, a „Max mon amour” (1986), vagy „A szenvedélyek birodalma” (1978). Angol produkcióban készült filmje, a „Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!” a maga módján szintén egy rendkívül provokatív dráma, amely egyértelműen nem követi a börtönben, illetve fogolytáborban játszódó filmek receptjét. Ezt bizonyítja, hogy a közel kétórás játékidő alatt csupán egy rövid szökési jelenet van, amely szintén nem éppen konvencionálisan ér véget. Az atmoszféra egyedi. Valami megmagyarázhatatlan, hipnotikus valami rejtőzik a jelenetekben, amitől azokról nem bírjuk levenni a szemünket. Ehhez hozzájárul a gyönyörű, szürreális hangulatot teremtő zene, amely az érzelmi csúcspontok alatt (mint például a már említett szökési jelenet végén) felhangosodik. A dallamokért a Yonoi-t játszó Ryûichi Sakamotónak mondhatunk köszönetet, aki a szerepre egyébként csak sokadik jelölt volt. Jack Celliersként David Bowie-t láthatjuk, aki pályafutása, és a nyolcvanas évek egyik legemlékezetesebb férfialakítását nyújtja (Oshima a Broadway-n, az „Elefántember” előadása alatt szemelte ki magának).

De nemcsak Yonoi és Celliers játszik főszerepet a filmben. A címszereplő, John Lawrence szintén kulcsfigura (és ő testesíti meg Laurens Van der Post írót, kinek regénye, a "The Seed and The Sower" volt az alap). Lawrence jelenti a racionalitást, a gondolkodást, a műveltséget ebben a pokolban - folyékonyan beszél japánul, tisztában van vele, hogy Japán anno megverte az oroszokat és ő az, akire időnként még a fogvatartóik is hallgatnak. Lawrence szerepében Tom Contit láthatjuk, aki mindig az adott forgatási nap előtt, hallás után sajátította el japán nyelvű dialógusait. Az általa alakított tiszt kapcsolata Harával (Takeshi) az egyik, Yonoi és Celliers párosa pedig a másik pillére a történetnek. Utóbbiak talán definiálhatatlanul viszonyulnak egymáshoz. Valószínűleg szerelemnek is lehet hívni, különösen a japán részéről (az addig nem tapasztalt érzelemhullám Celliers tárgyalásán borítja el Yonoi-t, nem véletlen, ahogy a kamera a vádirat felolvasása közben lassan ráközelít). Egyfajta spirituális - és szexuális - kötelék is keletkezik kettejük között, de a háborús vetélkedés is jelen van (állj ki velem, ha legyőzöl, szabad vagy - teszi például a szokatlan ajánlatot Yonoi Celliers szökési kísérlete közben). A konvencionálisnak semmiképpen sem nevezhető kapcsolat aztán a film legfontosabb és leghíresebb jelenetében csúcsosodik ki, amely egyben mindkettejük és még sok száz jelenlévő további sorsát is meghatározza.

A „Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence!”-nek egyértelműen ott van a helye a legjobb és legfontosabb háborús drámák sorában. Oshima remekműve az önfeláldozás, a tisztelet, a szenvedés és a titkos bajtársiasság filmje is egyben. 

Jack Celliers

Lawrence megpróbálja leállítani a kegyetlenkedést

Kivégzés előtt?

Yonoi párbajra hívja foglyát

Egy döntő pillanat

Celliers sorsa megpecsételődni látszik

A háború vége, felcserélt szerepek: Hara és Lawrence

Filmplakát alternatív címmel

Nagisa Oshima (1932 - 2013)