Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The
Good the Bad and the Ugly (1966)
Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Luigi Pistilli, Mario Brega, Al Mulock
 |
| Külföldi dvd-borító |
Három magányos lovas sorsa fonódik össze a nagy polgárháború
kellős közepén: Szőke (Eastwood), Angyalszem (Van Cleef) és Tuco (Wallach)
egyaránt az aranyra pályázik, arra az aranyra, amely egy temetőben, az egyik
sírban van elrejtve. Persze nem megy minden simán: szövetségek köttetnek és
bomlanak fel a három kalandor között, majd a polgárháború ezernyi áldozata
közepette megnyílik az út a végső párviadal felé, amelynek során már csak egy
dolog számít: ki távozik gazdagon?
Mit lehet még mondani erről a filmről, amely sokak szerint
minden idők legnagyobbja a western műfajban? Nem sok újat, már ami a minőségét
illeti: Sergio Leone kultikus westernje erőteljesebb, megdöbbentőbb, erőszakosabb,
gyönyörűbb és lenyűgözőbb, mint valaha, semmit sem kopott így, majdnem fél
évszázad távlatából sem. A nagy mű elkészítéséről, a forgatási problémákról és
egyéb érdekességekről viszont egy egész csokornyit lehet összeszedni a modern
technika segítségével; amíg például évekkel ezelőtt a film rajongótábora
zavartan találgatta, hogy hogyan kerülnek egy francia előzetesbe olyan
beállítások bizonyos jelenetekből, amelyeket nem lehet megtalálni a kész
produkcióban, addig ma már elég megvásárolni mondjuk a duplalemezes special
edition-dvd-t, és ennél sokkal több rejtélyre is választ kapunk.
Leone 13 hétig forgatott Rómában és Spanyolországban, és e
tevékenysége természetesen számos problémába ütközött. Még előbb, a casting
során is voltak kérdőjelek, Lee Van Cleef szerepe például egyáltalán nem tűnt
biztosnak Angel Eyes-ként. Leone mindenáron Charles Bronsont szerette volna
(sőt, Bronsonnak lehetősége lett volna Tuco figurájára is), de ő nem vállalta a
rosszfiú szerepét; a döntésben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy
ekkoriban szerződés kötelezte a „A piszkos tizenkettő” című háborús
klasszikushoz. Leone félelme Van Cleef kapcsán főleg abból állt, hogy a „Pár
dollárral többért” szeretnivaló Mortimer ezredese után a közönség esetleg nagy
csalódásként élné meg Angel Eyes - Lee Van Cleef brutalitását.
13 hét elteltével Leone, mint ilyenkor szokásos, a
vágószobába vonult, és nemsokára újabb problémával szembesült. A végtermék
ugyanis közel négyórásra nyúlt, és a stúdió azonnal közölte, hogy vágni kell, nem
is keveset. A háromórás verzió egy kompromisszum eredményeként jött létre (a
fejesek két órát akartak), de a világszerte elterjedt különböző változatok
tovább rövidültek. Az MGM archiválói jó munkát végeztek, amikor betoldották a
hiányzó, elveszettnek hitt jeleneteket, és ezek utószinkronját is sikerült
megoldani: Eastwood („Olyan, mintha a saját fiamat szinkronizáltam volna”) és
Wallach saját magát mondta alá, az 1989-ben elhunyt Van Cleef szövegét pedig
egy profi szinkronszínészre bízták. Ha már a párbeszédeknél tartunk, érdemes
megemlíteni, hogy az első több mint tíz percben egy szó sem hallatszik - az
első párbeszédes jelenet Angel Eyes és egyik áldozata között zajlik le egy
asztalnál. Ezt követően egyébként Wallach viszi a prímet, sőt, Eastwood
stáblistán elfoglalt első helye ellenére Tuco, a „csúf” rendelkezik a legtöbb
vásznon eltöltött idővel. Az a „csúf”, aki egyébként az olasz trailerben a
„rossz” - minősítést kapta azon egyszerű okból, hogy az olasz cím felcserélte a
rossz/csúf - kettőst. Ha már Wallach: a remek színész rendkívüli módon élvezte
a forgatást (kivéve persze azt, amikor két jelenet felvétele között véletlenül
savat ivott), és azt is, hogy a pisztolyviselés stílusa mellett Leone számos
más dologban is szabad kezet adott neki. Így például abból, amikor Tuco belép a
store-ba, és a pultra helyezett fegyverekkel szöszmötöl, semmi sem volt
konkrétan megbeszélve. A híresztelésekkel ellentétben Wallach nem „A hét
mesterlövész” Calverájáért, hanem „A vadnyugat hőskora” egyik mellékszerepe
jutalmaként kapta Tuco karakterét, pedig ennél a szerepnél eredetileg Gian
Maria „Indio” Volonté állt volna Leone rendelkezésére. Wallach-nak és Leonénak közös
munkájuk során a nyelvi akadályokat is le kellett küzdeniük, hiszen míg Wallach
olaszul, addig Leone angolul nem beszélt jól (vagy inkább sehogy), így végül
maradt kettejüknek a francia. De másnak is akadtak nyelvi problémái: Al Mulock,
aki a fürdőkádban ülő Tucót megölni készülő bérgyilkost játszotta, egyszerűen
képtelen volt megjegyezni angol nyelvű szövegét. Leone ekkor utasította, hogy
ne mondja a szöveget, hanem (azért, hogy legalább a szája mozogjon, és legyen
mire utószinkronizálni) számoljon el olaszul tízig.
A film egyik legemlékezetesebb jelenete a híd felrobbantása,
amely természetesen szintén nem ment simán. A hidat a spanyol hadsereg mérnökei
építették, és kapitányuk addig rágta Leone fülét, amíg az ráállt, hogy ő
robbanthassa fel az építményt a kamerák előtt. Egy kis kommunikációs félreértés
miatt azonban a buzgó hadfi (egy rádió-adóvevős félrehallás nyomán) túl hamar
nyomta le a kart, akkor, amikor még egy kamera sem vett semmit. Leone
tajtékzott a dühtől, és a félrehallás forrását (a stáb egyik tagját) azonnal
kirúgta. A történet vége happy end lett: a spanyolok újra felállították a
hidat, és csak egy feltételt szabtak: Leone vegye vissza a kirúgott személyt -
így is lett -, és következhet a második robbantás (amely mellesleg kevés híján
levitte Eastwood fejét).
Ha van film, amelynek a zenéjéről érdemes bővebben szót
ejteni, akkor „A jó, a rossz… „ biztosan ezek közé tartozik. Talán a főcímzenénél
is híresebb lett a temetői jelenet zenéje, amikor Wallach a sírok között rohan.
Leone kezében már ekkor megvolt a jelenet zenéje, és fel is használta felvétel
közben. Visszatérve a főcímzenére, talán mindannyian emlékszünk még a „Kettőtől
ötig - A rádió kívánságműsora” című adásban ezerszer is lejátszott számra; nos,
ha lehet így nevezni, ez már egy „cizellált” rádióverzió volt, amelyből - nem
túl szimpatikus módon - kispórolták az éles, üvöltő hangot a sorok elejéről.
Ezzel sikerült Ennio Morricone legfontosabb motívumát kivenni a zenéből,
nevezetesen az üvöltő hiéna hangját. Ha minden igaz, erre az amerikai
terjesztők kényessége miatt volt szükség.
Zárszó? Talán még annyit, hogy sokat köszönhetünk Leone
makacsságának is. A nagy Orson Welles tanácsát ugyanis, hogy várható
sikertelensége miatt tegyen le a film elkészítéséről, elengedte a füle mellett.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha megfogadta volna a tanácsot, a történelem
egyik kortalan, örök klasszikusától fosztotta volna meg a mozirajongókat.
 |
| A "Jó"... |
 |
| A "Rossz"... |
 |
| ...és a "Csúf" |
 |
| A "Rossz" első megjelenése - útját hullák szegélyezik |
 |
| Egy kényszerű szövetség |
 |
| Az aranyat rejtő sír nyomában |
 |
| A végső párviadal |
 |
| Moziplakát |
 |
| Sergio Leone (1929 - 1989) |
