Must See European Movies: Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The Good the Bad and the Ugly (1966)

Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The Good the Bad and the Ugly (1966)

Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Luigi Pistilli, Mario Brega, Al Mulock

Külföldi dvd-borító

Három magányos lovas sorsa fonódik össze a nagy polgárháború kellős közepén: Szőke (Eastwood), Angyalszem (Van Cleef) és Tuco (Wallach) egyaránt az aranyra pályázik, arra az aranyra, amely egy temetőben, az egyik sírban van elrejtve. Persze nem megy minden simán: szövetségek köttetnek és bomlanak fel a három kalandor között, majd a polgárháború ezernyi áldozata közepette megnyílik az út a végső párviadal felé, amelynek során már csak egy dolog számít: ki távozik gazdagon?

Mit lehet még mondani erről a filmről, amely sokak szerint minden idők legnagyobbja a western műfajban? Nem sok újat, már ami a minőségét illeti: Sergio Leone kultikus westernje erőteljesebb, megdöbbentőbb, erőszakosabb, gyönyörűbb és lenyűgözőbb, mint valaha, semmit sem kopott így, majdnem fél évszázad távlatából sem. A nagy mű elkészítéséről, a forgatási problémákról és egyéb érdekességekről viszont egy egész csokornyit lehet összeszedni a modern technika segítségével; amíg például évekkel ezelőtt a film rajongótábora zavartan találgatta, hogy hogyan kerülnek egy francia előzetesbe olyan beállítások bizonyos jelenetekből, amelyeket nem lehet megtalálni a kész produkcióban, addig ma már elég megvásárolni mondjuk a duplalemezes special edition-dvd-t, és ennél sokkal több rejtélyre is választ kapunk.

Leone 13 hétig forgatott Rómában és Spanyolországban, és e tevékenysége természetesen számos problémába ütközött. Még előbb, a casting során is voltak kérdőjelek, Lee Van Cleef szerepe például egyáltalán nem tűnt biztosnak Angel Eyes-ként. Leone mindenáron Charles Bronsont szerette volna (sőt, Bronsonnak lehetősége lett volna Tuco figurájára is), de ő nem vállalta a rosszfiú szerepét; a döntésben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy ekkoriban szerződés kötelezte a „A piszkos tizenkettő” című háborús klasszikushoz. Leone félelme Van Cleef kapcsán főleg abból állt, hogy a „Pár dollárral többért” szeretnivaló Mortimer ezredese után a közönség esetleg nagy csalódásként élné meg Angel Eyes - Lee Van Cleef brutalitását.

13 hét elteltével Leone, mint ilyenkor szokásos, a vágószobába vonult, és nemsokára újabb problémával szembesült. A végtermék ugyanis közel négyórásra nyúlt, és a stúdió azonnal közölte, hogy vágni kell, nem is keveset. A háromórás verzió egy kompromisszum eredményeként jött létre (a fejesek két órát akartak), de a világszerte elterjedt különböző változatok tovább rövidültek. Az MGM archiválói jó munkát végeztek, amikor betoldották a hiányzó, elveszettnek hitt jeleneteket, és ezek utószinkronját is sikerült megoldani: Eastwood („Olyan, mintha a saját fiamat szinkronizáltam volna”) és Wallach saját magát mondta alá, az 1989-ben elhunyt Van Cleef szövegét pedig egy profi szinkronszínészre bízták. Ha már a párbeszédeknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy az első több mint tíz percben egy szó sem hallatszik - az első párbeszédes jelenet Angel Eyes és egyik áldozata között zajlik le egy asztalnál. Ezt követően egyébként Wallach viszi a prímet, sőt, Eastwood stáblistán elfoglalt első helye ellenére Tuco, a „csúf” rendelkezik a legtöbb vásznon eltöltött idővel. Az a „csúf”, aki egyébként az olasz trailerben a „rossz” - minősítést kapta azon egyszerű okból, hogy az olasz cím felcserélte a rossz/csúf - kettőst. Ha már Wallach: a remek színész rendkívüli módon élvezte a forgatást (kivéve persze azt, amikor két jelenet felvétele között véletlenül savat ivott), és azt is, hogy a pisztolyviselés stílusa mellett Leone számos más dologban is szabad kezet adott neki. Így például abból, amikor Tuco belép a store-ba, és a pultra helyezett fegyverekkel szöszmötöl, semmi sem volt konkrétan megbeszélve. A híresztelésekkel ellentétben Wallach nem „A hét mesterlövész” Calverájáért, hanem „A vadnyugat hőskora” egyik mellékszerepe jutalmaként kapta Tuco karakterét, pedig ennél a szerepnél eredetileg Gian Maria „Indio” Volonté állt volna Leone rendelkezésére. Wallach-nak és Leonénak közös munkájuk során a nyelvi akadályokat is le kellett küzdeniük, hiszen míg Wallach olaszul, addig Leone angolul nem beszélt jól (vagy inkább sehogy), így végül maradt kettejüknek a francia. De másnak is akadtak nyelvi problémái: Al Mulock, aki a fürdőkádban ülő Tucót megölni készülő bérgyilkost játszotta, egyszerűen képtelen volt megjegyezni angol nyelvű szövegét. Leone ekkor utasította, hogy ne mondja a szöveget, hanem (azért, hogy legalább a szája mozogjon, és legyen mire utószinkronizálni) számoljon el olaszul tízig.

A film egyik legemlékezetesebb jelenete a híd felrobbantása, amely természetesen szintén nem ment simán. A hidat a spanyol hadsereg mérnökei építették, és kapitányuk addig rágta Leone fülét, amíg az ráállt, hogy ő robbanthassa fel az építményt a kamerák előtt. Egy kis kommunikációs félreértés miatt azonban a buzgó hadfi (egy rádió-adóvevős félrehallás nyomán) túl hamar nyomta le a kart, akkor, amikor még egy kamera sem vett semmit. Leone tajtékzott a dühtől, és a félrehallás forrását (a stáb egyik tagját) azonnal kirúgta. A történet vége happy end lett: a spanyolok újra felállították a hidat, és csak egy feltételt szabtak: Leone vegye vissza a kirúgott személyt - így is lett -, és következhet a második robbantás (amely mellesleg kevés híján levitte Eastwood fejét).

Ha van film, amelynek a zenéjéről érdemes bővebben szót ejteni, akkor „A jó, a rossz… „ biztosan ezek közé tartozik. Talán a főcímzenénél is híresebb lett a temetői jelenet zenéje, amikor Wallach a sírok között rohan. Leone kezében már ekkor megvolt a jelenet zenéje, és fel is használta felvétel közben. Visszatérve a főcímzenére, talán mindannyian emlékszünk még a „Kettőtől ötig - A rádió kívánságműsora” című adásban ezerszer is lejátszott számra; nos, ha lehet így nevezni, ez már egy „cizellált” rádióverzió volt, amelyből - nem túl szimpatikus módon - kispórolták az éles, üvöltő hangot a sorok elejéről. Ezzel sikerült Ennio Morricone legfontosabb motívumát kivenni a zenéből, nevezetesen az üvöltő hiéna hangját. Ha minden igaz, erre az amerikai terjesztők kényessége miatt volt szükség.

Zárszó? Talán még annyit, hogy sokat köszönhetünk Leone makacsságának is. A nagy Orson Welles tanácsát ugyanis, hogy várható sikertelensége miatt tegyen le a film elkészítéséről, elengedte a füle mellett. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha megfogadta volna a tanácsot, a történelem egyik kortalan, örök klasszikusától fosztotta volna meg a mozirajongókat.