Konstantin Lopushansky: A halott ember levelei/Pisma
myortvogo cheloveka (1986)
Főszereplők: Rolan Bykov, Iosif Ryklin, Viktor Mikhaylov, Nora
Gryakalova
 |
| Külföldi dvd-borító |
Romok, holttestek, pusztulás mindenütt: egy szinte teljesen
megsemmisült városban vagyunk, ahol a túlélők a föld felszíne alatt lévő
rögtönzött óvóhelyeken próbálnak túlélni, de soraikat a fertőzések és égési
sérülések tovább tizedelik. Az egyik óvóhelyen egy idős tudós tartja a lelket a
többiekben, haldokló feleségében és néhány kollégájában. Konstantin Lopushansky filmjében a pusztulás pontos okát csak találgatni lehet, de szinte biztos, hogy
a várost az atomháború tette földdel egyenlővé. Kijárási tilalom van, a
katonaság járőrözik, az utcákon gázmaszkban kóvályognak a lakosok és koldulnak
ennivalót, vagy gyógyszert a többiektől.
Lopushansky remekművét, ezt a szinte teljesen remények
nélküli életet bemutató szűk másfél órát minden olyan emberi lénynek látnia
kellene, aki azt az elvet vallja, hogy területszerzési, vallási és még ki
tudja, milyen okból az atomfegyver létrehozása és bevetése más nációk ellen
megengedhető, sőt, támogatandó. Ezeknek az embereknek jó alaposan meg kellene
néznie a szinte dombként magasló romokat, melyek bútorok, házfalak, járművek
masszájából állnak, a tucatjával az utcákon heverő holttesteket, melyekkel
senki sem törődik, és végül azt az óvóhelyet, ahol a főszereplő tudós az egyik
szobában ápolja, a másikban eltemeti feleségét.
A film címe azokból a levelekből, vagy inkább monológokból
adódik, melyeket a tudós Erik nevű fiának címez, és aki szinte biztos, hogy
szénné égett a pusztítás kellős közepén. A tudós ennek ellenére nem adja fel,
és mindent tűvé tesz fia után, de borzalmasnál is borzalmasabb tapasztalatokat
gyűjt csak a kinti világban. Felejthetetlen képsor, ahogy a pusztítás
elkezdődik, a lángok végigsöpörnek az utcákon és szinte mindenkit hamuvá
égetnek. De a legszörnyűbb még hátravan: amikor a tudós a kórházban, fiát
keresvén bekönyörgi magát a sebesült és haldokló gyerekek számára elkülönített
termekbe, olyan hangokat hallunk, melyeknél rémisztőbbet talán soha nem fogunk
többet hallani. Lopushansky itt csak annyira szánja meg a nézőt, hogy néhány
közelképtől eltekintve a szörnyű látványt nem tárja a szeme elé, egyedül a
tudóst látjuk, amint szinte megőrülve támolyog a haldoklók között.
És ez az az új világ, amely már az egészséges gyermekeket
sem kíméli. Az úgynevezett „ellenőrző ponton” a hatóságok (illetve azok
maradéka) megtagadnák az átjutást a szülők nélküli, sokkos állapotban lévő,
megnémult gyerekektől, így azok az orvostól már engedélyt sem kapnak. Holott az
egyetlen reménysugarat ők jelentik, és ezt a tudós is felismeri, amikor
nyolcukat beengedi magához. Megpróbálja átadni nekik tudását még az utolsó
napokban is annak ellenére, hogy azok már nem szólalnak meg. És az utolsó
képsorok az összekapaszkodó, libasorban (ki tudja, merre) haladó gyerekekkel,
ugyanúgy, mint az apokalipszis képei a romokkal, holttestekkel és a térdig érő,
fertőzött vízben úszkáló könyvek ezreivel jó ideig kísérteni fognak minket.
A pusztulás képei
 |
| Angol nyelvű filmplakát |
 |
| Konstantin Lopushansky |
