Rainer Werner Fassbinder: Maria Braun házassága/Die Ehe der Maria Braun (1979)
Főszereplők: Hanna Schygulla, Klaus Löwitsch, Ivan Desny, Gisela
Uhlen, Gottfried John, George Eagles, Hark Bohm, Claus Holm
Amerikai dvd-borító
Bombák, golyók repülnek mindenfelé, az épületek sorra dőlnek
össze, a hivatali tisztviselő menekülőre fogná; az éppen házasodni készülő pár
azonban nem engedi el addig, amíg - igaz, már az utcán, a földön, fedezéket
keresve - a papírokat mindannyian alá nem írták. Így sikerül Hermann és Maria
Braunnak a második világháború vége felé összeházasodnia, de frigyük nem lesz
kevésbé eseménydús a későbbiekben sem. Nem sokkal később Maria már számos
sorstársához hasonlóan egy táblával a nyakában lesi reménykedve a frontról
hazaérkezőket és a vonatról leszállókat. Hermann ugyanis eltűnt a fronton,
minden bizonnyal meghalt. Amikor Maria szinte teljesen megbizonyosodik róla,
hogy Hermann már nem tér vissza hozzá, elhajítja a táblát, rajta férje
fényképével és munkát vállal egy lebujban. Itt megismerkedik egy amerikai
tiszttel, aki teherbe ejti. Hermann Braun azonban nem halt meg, és amikor az
amerikai egy dulakodás következtében (Maria keze által) meghal, magára vállalja
a gyilkosság elkövetését. És hogy ezzel minden bizonnyal végleg tragikussá vált
Braunék házassága? Közel sem - Mariát ugyanis nem ejtették a feje lágyára, és
pár évvel később már dúsgazdag üzletasszonyként látogatja férjét a börtönben.
Fassbinder monumentális drámája egy igazi történelmi filmbe
oltott karaktertanulmány. Pontos képet fest a háború utáni Németországról, a
romokról, a köztük kóválygó lakosságról, melynek számos tagja, így Maria Braun
is hozzátartozója fényképével a hátán járja az utcákat, és cserekereskedelemből
próbál megélni. Munka alig van, a vendéglőkben fásult amerikaiak keverednek
fásult németekkel - az élet csak nagy nehezen akar újra elindulni ebben a rommá
lőtt országban. És itt van Maria Braun, akinél kevés kitartóbb, nagyobb
akaraterejű nőt ismerhettünk meg a közvetlenül a háború utáni korszakból. Maria
minden kínálkozó alkalmat megragad az előbbre jutásra - és óriási szerencséje
is van, amikor a vonaton egy poros trükkel a tömött vagonból az első osztályra
lopódzik - és ott találkozik Karl Oswalddal, az üzletemberrel, aki először
„személyi referensként” alkalmazza, majd a szeretője lesz. De Maria minden pillanatban
szét tudja választani a magánéletet és a munkát: az irodában lefoszlik róla
minden, ami nem kapcsolódik az üzlethez, és valóságos páncélt ölt magára. De
ami a legfigyelemreméltóbb, hogy egyetlen pillanatra sem feledkezik meg
Hermannról. Az éveit börtönben tengető férfiről azonban Oswald sem feledkezik
meg, és a vele kötött háttéralkut egy egész hátralévő életére szóló
jótéteménnyel egészíti ki.
Fassbinder drámája konvencionálisnak tűnhet, de egyáltalán
nem az: időnként a legváratlanabb pillanatban jelenik meg a humor (például a
börtönben, a beszélőn, ahogy egyszer csak Maria kivételével mindenki elhallgat
a teremben), és a címadó kapcsolat sem úgy ábrázolt, hogy a néző túlzott romantikával
élhesse bele magát. Hermann egy szófukar, szikár, látszólag majdnem megtört
férfi kevés kimutatott érzelemmel. A legtöbb érzelmet csak mi látjuk rajta -
önfeláldozó és egyben sorsát hosszú időre eldöntő vallomása előtt -, Maria nem.
A börtönben egyre elutasítóbb, szabadulásakor a háttéralkunak engedelmeskedve
egy szűkszavú levelet hátrahagyva elutazik, és onnantól csak havi egy szál
vörös rózsa beszél helyette.
Ennyi viszontagság után az ember azt várná, hogy ennek a
házasságnak végül boldog folytatása lesz, de Mariának és Hermannak végül ez sem
adatik meg. Fassbinder a végső jelenetsort elképesztő stílusbravúrral oldja
meg: Maria szép új házában vagyunk, nem sokkal azután, hogy Hermann hazatért.
Látogatóba érkezik másodmagával Maria könyvelője is, egy végrendelet
ismertetésére kerül sor. A dátum 1954. július 4, így a rádióból az
NSZK-Magyarország világbajnoki döntő élő közvetítése szól. Fassbinder a
mérkőzés utolsó perceit valós időben adja vissza párhuzamosan a házban zajló -
és végül tragédiába torkolló - eseményekkel.
Fassbinder számos nehézségen ment keresztül, míg a forgatás
végére ért. A mesteri végeredmény ára egy üzleti viták miatt megszakadt
barátság, egy egész stáb kirúgása és sok-sok pénz felhasználása volt. De mire a
csodás Hanna Schygulla előadásában ennek az egyedi és lenyűgöző kompozíciónak a
végére érünk, és a záróképek alatt felhangzik, hogy „Deutschland ist
Weltmeister!”, már bizonyosan tudni fogjuk, hogy megérte.
Cyril Collard: Vad éjszakák/Les nuits fauves (1992)
Főszereplők: Cyril Collard, Romane Bohringer, Carlos López,
Corine Blue, Maria Schneider, Claude Winter, René-Marc Bini, Clémentine Célarié
Jean meg fog halni. A biszexuális operatőr reménytelenül
keresi az igazi szerelmet, de csak rövid ideig tartó élvezetet talál a „vad
éjszakákon”. Valaki megfertőzi a HIV-vírussal, így halálra ítéli. Ekkor toppan
be az életébe Laura, akire egész életében várt – maga a nagy szerelem. Laura 18
évesnek hazudja magát egy szereplőválogatáson, holott csak 17 – azt mondja, így
elviselhetőbb a világ. Nemsokára neki is szembesülnie kell egy hazugsággal,
Jean ugyanis úgy kezd vele szenvedélyes viszonyt, hogy eltitkolja a betegségét.
Csak jóval később beszél róla, de meglepetésére Laura nem hagyja ott, sőt a
halálos betegség veszélyét is vállalja, amikor félreteszi az óvszert. Jean
ugyan továbbra is váltogatja a (fiú) partnereit, ám életét teljesen felforgatja
Laura szerelme. Laura ragaszkodása határtalan: egy bulin tettlegesen támad neki
Jean-nak, amikor rajtakapja Samy-vel (aki nős, de szintén meleg); állásából
kirúgatja magát, anyjával fennálló rossz viszonyát tovább rombolja, Jean-t
pedig több tucat telefonhívással zaklatja. A legfontosabb azonban az, amikor
ellentmondást nem tűrően teszi fel a jogos kérdést: ha ő mindent megad
Jean-nak, az egész lényét a szerelmüknek rendeli alá, az miért nem viszonozza
azt ugyanígy?
A válasz egyszerűnek tűnik: bár Jean a szerelmet keresi, és
hiába tudja (sejti), hogy Laura személyében megtalálta, a vágy mindig erősebb.
Ezért sodródik a pusztulás felé, ezért keresi a pillanatnyi élvezetet és a
perverzitást a lepusztult sikátorokban éjszakánként; ezért romlott el szüleivel
a kapcsolata olyannyira, hogy apjával csak ülnek az asztalnál, de egyikük sem szól
a másikhoz.
A „Vad éjszakák” egy tragikus love story, és csak
másodsorban Aids-dráma. Azt mutatja be, hogy számtalan akadály ellenére is
milyen mértékben lehet ragaszkodni valakihez, még akkor is, ha ez a ragaszkodás
halálos veszélyt is jelenthet. Laura azt sem bánná, ha elkapná a kórt, sőt azt
is hazudja, hogy megfertőződött („ebben is osztozni szerettem volna Veled”).
Jean-nak egy szavára leugrana az emeletről, végkimerülésig zaklatja a férfit,
és annak üzenetrögzítőjét. Jean, annak ellenére, hogy nem viszonozza
kellőképpen ezt az odaadást, csodálatra méltó alakja a filmnek. Csak az
események vége felé veszti el egyszer az önuralmát, és borul ki a barátok
előtt. Végig képes a józan gondolkodásra, éppen ezért jó, hogy nem látjuk őt
ágyban, párnák közt meghalni.
A film elején halljuk, hogy a földből jövünk, és oda is
jutunk. Tudjuk, hogy Jean sorsa ilyen fiatalon is ez, de a záróképek mást
sugallnak: a Napot látjuk fel- és lemenni Jean szeme előtt a sivatagban. Míg
korábban a vírus darabokra szakította, most sikerül a folytonosság, állandóság,
az ÉLET részévé válnia.
Cyril Collard nem sokkal a forgatás befejezése után belehalt
betegségébe, így már nem hallhatta a művét illető jogos elismerést. Filmje
tökéletes képet fest egy állandóan vívódó, de betegsége ellenére is élni akaró
férfiről, és egy olyan fiatalokból álló társadalomról, akik és ami felett
semmiféle törvény nem uralkodik.
Teresa Villaverde: Két fivér, egy nővér/Três Irmãos (1994)
Főszereplők: Maria de Medeiros, Marcello Urgeghe, Evgeniy
Sidikhin, Fernando Reis Jr., Laura del Sol, Mireille Perrier, Olimpia Carlisi
Filmplakát
A „Két fivér, egy nővér” című film utolsó elhangzó szavai
között szerepel többek között a szomorúság, és a halál. Pedig minden idilli
családi képekkel indul: Maria egy lisszaboni házban él két fiútestvérével,
Marióval és Joaóval, valamint anyjával és apjával. A testvérek apja egy
kétségbeesett ember: nem elég, hogy megvakult, de azóta képtelen normális
kapcsolatot teremteni családjának tagjaival. Feleségét és fiait gyűlöli, el is
üldözi őket otthonról. Maria az egyetlen, akibe nem tud semmivel belekötni. És
ez Maria titka: szinte emberfeletti erőfeszítéssel végzi el a napi teendők
sokaságát. Dolgozik, tanul, kiszolgálja vak apját és állandóan meglátogatja
testvéreit, akiket imád. Nemsokára megkezdődik a csapások sorozata. A
legsúlyosabb anyja öngyilkossága. Maria azonban anyja mellett tulajdonképpen
testvéreit is elvesztette, hiszen csak néhányszor tud velük találkozni.
Egyik ilyen alkalommal szórakozni mennek egy diszkóba, ahol
Maria teljesen megilletődött, hiszen ez nem az ő világa. Mikor egy idegen leül
mellé és kérdezősködni kezd, már sejteni lehet a dolgok végkimenetelét. Az
udvarias, barátkozó férfi kihívja az utcára Mariát, aki tudja, hogy mi
következik. Valószínűleg romantikusnak képzelte el az első alkalmat, de az
ehelyett egy sikátorban, egy szakadt pamlagon történik meg. Mariának csak ennyi
adatott meg – ő azonban nem panaszkodik, egyfajta kötelező törvényszerűségnek
tartja a történteket. Teljes mértékben kivívja a néző csodálatát, hiszen más
már régen összeroppanna a sorakozó problémák súlya alatt. Maria hétköznapi
dolgokat csinál, mégis hőssé válik a külső szemlélő számára. Egyre inkább
érezhető, hogy nem fogja bírni a nyakába szakadt megpróbáltatásokat. És így is
történik: anyja öngyilkos lesz egy hotelben, és az odaérkező Maria csak ül, és
nézi. Míg más ugyanilyen esetben kimutatná a fájdalmát, Maria fásultan nézi
anyja holttestét. Munkahelyén zaklatják: a bolttulajdonos fia megpróbálja
megerőszakolni, de ő védekezik, és megszúrja a támadót – mint kiderül,
halálosan. Kétségbeesetten tünteti el a nyomokat, és tagad a rendőrség előtt.
Mindeközben testvérei többnyire dologtalanul járják az
utcákat. Bepillantást nyerünk Teresának, Joao és Mario barátnőjének életébe is;
Teresa boldogtalannak érzi magát. Elképesztő a kontraszt Teresa és Maria élete
között, hiszen míg Teresának csak annyi gondja van, hogy nincs kedve állandóan
drága mulatóhelyeken énekelni, Maria a szakadék szélére sodródik. Munkahelyéről
„késés” miatt kirúgják, szeretett tanárnője magánügyei miatt már nem figyel rá
oda, a rendőrség pedig többször is kihallgatja.
Maria de Medeiros emberfeletti alakítást nyújt a filmben,
amely arról szól, hogy hogyan próbál meg valaki élni sorozatos csapások
ellenére is. A néző valószínűleg beleszeret a karakterébe. Árad belőle a
szeretet és az ártatlanság, mindenkihez van kedves szava. Egy idő után annyira
megszokjuk jelenlétét a vásznon, hogy a nélküle zajló jelenetekben is utána
sóvárgunk. A film háromnegyed részéig annyi erőt mutat, hogy nem hisszük el
(bár sejtjük), hogy összeroppanhat.
Miután egyik testvére hazalopódzik, majd újra elhagyni
kényszerül a családi otthont, Maria – belül – kétségbeesik: szeretett testvére
helyett brutális apja sértegetéseit kell hallgatnia. Hirtelen elhatározással
patkánymérget kever egy pohár italba, majd azt az asztalra helyezi. Apja
vacsora után ital után tapogatózik az asztalon. Maria azonban nem ad neki a
méregből: nem bírja megtenni, természetéből fakadóan. Ehelyett kimegy a
mellékhelyiségbe, és megissza a halálos koktélt. Kicsivel később már az utcán bolyong,
ahol összefut egy régi baráttal, aki elviszi egy esküvői partira. Döbbenetes
kép következik: Maria még haldoklásában is másoknak kíván sok boldogságot.
Utána vissza a forgalmas utcára – szívbemarkoló utolsó percek következnek.
Lars von Trier: Hullámtörés/Breaking the Waves (1996)
Főszereplők: Emily Watson, Stellan Skarsgård, Katrin Cartlidge, Udo Kier, Jean-Marc Barr, Adrian Rawlins, Jonathan Hackett
Külföldi dvd-borító
Egy összeszabdalt, megkínzott nő életéért küzdenek az
orvosok – hiába. Bess (Emily Watson), az áldozat önszántából vitette magát arra a hajóra, ahol
már várták a szexéhes, szadista hajósok. Vajon mi késztette Bess-t arra, hogy
amíg férje gépekre kapcsolva feküdt a kórházban, elmenjen a hajóra, ahonnan
sejthető volt, hogy nincs visszaút?
A történet boldogsággal kezdődik. Egy skóciai faluban
vagyunk, ahol a lakók vallásosságánál már csak a tenger hullámai nagyobbak.
Ebben szigorúan vallásos közösségben akar Bess házasságot kötni Jannal (Stellan Skarsgård), de ezt
az egyház természetesen nem nézi jó szemmel. Ez egy olyan társadalom, ahol a
templomban, a közösségben csak a férfiak szólalhatnak fel, ha pedig egy „bűnös
lélek” elhalálozik, nem Isten kegyeire bízzák, hanem a temetésen egyenesen a
pokolba küldik. Ebben a világban a nők nem szólhatnak – csak szolgálhatnak.
Bess számára menedék a házasság, de nem sokáig: Jannak
vissza kell mennie dolgozni a fúrótoronyba. Bess ekkor párbeszédbe kezd Istennel,
és kérleli, hogy küldje hozzá vissza Jant. Kérése szörnyű módon teljesül: Jan
súlyos balesetet szenved, és megbénul. Az orvosok azon is elgondolkodnak, hogy
az ilyen életnek ugyan mi értelme van, de Bess minden idejét férjével tölti –
ugyanakkor végleg elnyeri a néző rokonszenvét, elvakult vallásossága és
naivitása ellenére. Bess képes átlépni minden határt Janért, és nemsokára ezt
meg is kell tennie: Jan ugyanis megköveteli tőle, hogy feküdjön le más
férfiakkal, majd számoljon be neki az együttlétekről. Az így keletkezett
elbeszélésbe Jan aztán behelyettesítené magát gondolatban, és ezáltal újra
együtt lehetne feleségével, mint azelőtt.
Bess újra párbeszédbe kezd Istennel, majd teljesíti Jan
kívánságát – elképesztő módon demonstrálva ezzel a szerelem hatalmát. Lefoszlik
róla minden páncél, a lelkét látjuk, különösen a „saját magával” folytatott
párbeszédei során. Úgy él teljesen magától értetődően valamiben, ahogy más
sohasem tudna. Olyasfajta ártatlanság ez, amiben hihetetlen fokú naivitás,
mélyen átélt vallásosság és egy szent jellemzői keverednek.
Bess egyéniségétől teljesen idegen szituációkba keveredik
bele, és olyan mértékben veti magát ebbe az érzelmi játszmába, hogy az az
egyháznak is szemet szúr: Bess-t kitagadják a közösségből. Csapás csapást
követ: míg felesége a prostituáltak életmódját folytatja, Jan állapota romlik.
Bess-t sógornőjén, Dodón (a fájdalmasan korán, 41 évesen elhunyt Katrin Cartlidge) kívül már senki sem támogatja. A falubeli gyerekek
„Pusztulj, kurva!” felkiáltással űzik végig az utcán; a talán legmegdöbbentőbb
jelenetben pedig a falu papja még attól is irtózik, hogy az ájultan földön
fekvő Bess-t egyszerűen csak megérintse.
Bess és Jan szerelme az egyetlen, ami ellentétben áll a
szinte színtelenül fényképezett tájjal, és a csupasz, dísztelen
épületbelsőkkel. A kézikamerával forgatott képek mindvégig mozgásban vannak, és
ezzel szinte zavaró autentikusságot kölcsönöznek a filmnek. Viszont semmi sem
egyértelmű: a szereplőket mélyen behálózzák a függőségek, bűnök és különböző
hatalmak szövevényei.
A tánc a szerelem és a halál között folytatódik – és Bess
felszáll arra a bizonyos hajóra. Áldozatul esik saját jóságának,
áldozatvállalásának és ártatlanságának, ugyanakkor mégis abban a hitben hal
meg, hogy hibát követett el – és ez a legtragikusabb.
Franciaország, valamikor a középkorban, a százéves háború
idején: az ifjú François apja elhagyja a családját, és a háborúba megy. François
búcsúzóul egy kardot kap tőle, majd később, visszatérve a várba, kővé dermed,
mivel anyját egy idegennel találja egy ágyban. Egy pillanat múlva a még gyermek
François-ból gyilkos válik. Sok évvel később Béatrice apját, François de
Cortemart-t várja haza. Béatrice számára mindent az apja jelent, ezért szinte a
perceket számlálja türelmetlenségében. De amikor eljön az idő, és az apa belép
a várba, Béatrice számára szörnyűséges idők köszöntenek be…
Bertrand Tavernier 1987-ben, megalkotván a „La passion
Béatrice” című filmet, számos tévhitet pusztított el. Leszámolt a korszak
romantizálásával, a hős lovag figurájával és magát a történelmi filmet mint
műfajt is újjáértelmezte. Tavernier filmjében a középkori emberek teljesen
hétköznapiak, akik hétköznapi helyszíneken élik mindennapos gyötrődéssel teli
életüket. Hétköznapi a falu, a vidék, de a várkastély is; utóbbi egy kietlen,
sötét, zegzugos raktárépületre emlékeztet, amelyből leginkább a körülötte lévő
föld éri a legtöbbet. A hős lovag nem létezik - François de Cortemart (Bernard-Pierre Donnadieu felejthetetlenül fizikai alakítása) fogságból
tér haza, megkeseredett, másik gyermekét, Béatrice bátyját, Arnaud-t gyáva
nősténynek tartja és nevezi, valamint kíméletlenül részletezi az asztalnál, a
várnép előtt, hogy a fiú hogyan futamodott meg az angolok elől.
De mindez semmi ahhoz képest, amit Béatrice-nek kell elviselnie.
Szemrehányással kezdődik (hogy miért adta el áron alul az egyik nagyobb
földdarabot), majd megaláztatással folytatódik, végül mindez vérfertőző
erőszakba torkollik. „Istenem, segíts, hogy szerethessem!” - könyörög még a
kezdetekkor Béatrice, de imája nem talál meghallgatásra, és a történelem
ismétli önmagát: a gyermek François után Béatrice is a vár tornyába kerül. Apja
eközben végzetes önsajnálatba kezd, a vallást eltaszítja magától, és ezzel
feljogosítja magát a lánya elleni legszörnyűbb bűntettekre is.
Az apjához hasonlóan Béatrice figurája is csodálatra méltó,
de természetesen a másik szemszögből: Béatrice minden szörnyűség ellenére
megpróbálja újból megszeretni és tisztelni addig több kilométeres, elérhetetlen
távolságból imádott apját. Iszonyodva nézi, ahogyan az Arnaud-val bánik, de a
helyzet akkor fordul tragikusra, amikor François megszentségteleníti az addig
érinthetetlennek gondolt apa-lánya viszonyt. Julie Delpy (legelső főszerepében)
érzelmek tucatjait tükrözi vissza sikeresen, az apjáért rajongó lánytól az
őrület határán lévő megbecstelenítetten át egészen a bosszúálló angyalig.
Tavernier végül fenekestül felfordítja a történelmi,
középkori dráma műfaját is. Annak ellenére, hogy filmjéből nem hiányoznak az
úgymond kötelező kellékek (védtelen falu kifosztása, boszorkányégetés, utóbbi
rémisztően fájdalmas képekben), nem lehet azt állítani, hogy hagyományos
szerkezetet követne. Csúcspontok szinte nincsenek, de ennek ellenére, vagy
éppen ezért minden, ami Tavernier rendezésével kapcsolatos, hihetetlenül
gördülékenynek tűnik - és az is. Látványos finálé helyett groteszk üldözési
jelenetet nézhetünk végig, amelyben a női ruhába lealacsonyított Arnaud űzött
vadként menekül apja és annak martalócai elől.
Megrázó és szívbemarkoló film a „La passion Béatrice”.
Emellett rendkívül kényelmetlen is, mivel az összes szereplője megjárja a
poklok poklát, sőt, némelyikük nem is szabadul onnan, és a megváltás számára
csak egy lehet: a halál.
Béatrice
François de Cortemart
A régen várt viszontlátás nem olyan, mint amilyennek Béatrice elképzelte
Jean-Pierre Melville: A szamuráj/Le samouraï (1967)
Főszereplők: Alain Delon, Nathalie Delon, François Périer, Cathy
Rosier, Jacques Leroy, Catherine Jourdan
Amerikai dvd-borító
Jef Costello (Alain Delon) profi bérgyilkos. Legfrissebb
megbízatását is a szokásos maximalizmusával hajtja végre: lopott kocsi, cserélt
rendszámtábla, bombabiztos alibi egy szépséges hölgy jóvoltából és végül, de
nem utolsósorban hidegvérű végrehajtás. Ezúttal azonban akad egy kis probléma -
Costello közvetlenül az elkövetett gyilkosság után szembetalálja magát a
helyszín, egy bár arra tévedő zongoristanőjével. Amikor aztán Costellót a
rendőrség több tucat további gyanúsítottal együtt szembesíti a bár
személyzetével, a bérgyilkos a lebukás közelébe sodródik. A zongoristanő
azonban teljes bizonyossággal állítja, hogy nem Costellót látta a gyilkosság
után, körülbelül egy méter távolságból…
Egy idézettel indul minden (a szamuráj magányosságáról), és
egy puritán szobabelső képével. Az ágyon a bérgyilkos, Jef Costello
cigarettázik; az egyetlen hangforrás a helyiségben az asztalra állított
kalitkában lévő madár csiripelése. Sokkal több hangot később sem hallunk, az
első dialógus kilenc perc elteltével hangzik el. Már ennyiből is leszűrhető,
ami később nyilvánvalóvá válik: Jean-Pierre Melville filmje mintegy óraműként
funkcionál. És e precíziós szerkezet középpontjában ott van Alain Delon
mindenfajta érzelmet nélkülöző arca és karaktere. Motivációt, életcélokat
Costello karakterével kapcsolatban nem ismerünk, a filmhez hasonlóan maga az
ember is egy precíziós szerkezet. Ugyanazokkal a mozdulatokkal akasztja otthon
fogasra a kabátját és a kalapját, veszi fel a fehér kesztyűjét, de tökéletesen megtervezett
a gyilkosság kivitelezése is, a pisztolyt pedig mindig ő süti el elsőként.
Az egyetlen helyszín, ahol Costello némi tanúbizonyságot ad
arról, hogy nem gép, hölgyismerőse (Nathalie Delon, két év múlva már
ex-feleség) lakása. Bizonyos értelemben Jane a történet egyetlen erkölcsös
figurája. Costello érzelmek nélkül, pénzért bárki megölésére vállalkozik, a
felügyelő megzsarolja az alibit biztosító Jane-t, a Costellót megbízók pedig
kizárólag kétes bűnöző alakok, akik ráadásul még a szavukat sem tartják be.
Jane ellenben nem enged a zsarolásnak, és az 5 év börtönnel való fenyegetésnek,
és kitart Costello mellett. És hogy miért bizonyos értelemben? Mert aki mellett
kitart, az mégis mások megöléséből él.
Technikailag szintén tanítanivaló Melville filmje. A rendező
- miközben az amerikai gengszterfilmet is felidézi - aprólékos részletességgel
hódol a különböző rendőrségi rituáléknak (szembesítések, tanúk folyamatos
„ébren tartása”, egy szoba észrevétlen feltörése és benne egy lehallgató
készülék elhelyezése), de ugyanezt a részletességet láthatjuk abban a
monumentális, a szó nem hagyományos értelmében vett üldözési jelenetben is,
ahol a legkülönfélébb rendőrségi elemek (idős hölgy, padon falatozó fiatal nő)
erednek profi módon Costello nyomába (mindhiába). Az egyik legemlékezetesebb
jelenet egy vasúti felüljárón játszódik. Egy férfi közvetlen közelről csap
össze egy másikkal - váratlanul, és még egy lövés is eldördül. Ennek a
jelenetnek a vágástechnikája, illetve operatőri munkája a mai napig követendő példaként
kell szolgálnia a jelen filmesei számára.
Ha lehet egyáltalán valami nagyobb erejű, mint „A szamuráj”,
akkor az az utókorra gyakorolt hatása. Számos filmrendező kopírozta le Delon
rezzenéstelen arcú, magányos farkas bérgyilkosát; volt, aki bevallottan, volt,
aki bevallatlanul másolta a karaktert. A leghíresebb másolat talán „A szamuráj”
egyik nagy tisztelője, John Woo huszonkét évvel később készített remekműve, „A
bérgyilkos” („The Killer”), amelyben Chow Yun-Fat véres megbízatása végrehajtása közben egy bárénekesnő védelmére kel.
És hogy egy ilyen komor hangulatú bűnügyi film milyen véget
ér? Tragikusat, mintha csak egy dráma lenne. Győztesnek senki sem érezheti
magát a szereplők közül, de a nézők közül annál inkább - mire a kép elsötétül,
nyilvánvalóvá válhat számukra, hogy a műfaj egyik alapfilmje pergett le éppen a
szemük előtt.
