Claude Sautet: Néhány nap velem/Quelques jours avec moi
(1988)
Főszereplők: Daniel Auteuil, Sandrine Bonnaire, Jean-Pierre
Marielle, Dominique Lavanant, Vincent Lindon, Dominique Blanc, Tanya Lopert
Francia dvd-borító
Nagy az izgalom a Pasquier-családban: Martial (Daniel Auteuil),
a család szeme fénye kijön a klinikáról. Martial labilis személyisége miatt
került a négy fal közé, de amikor újra elfoglalja a helyét a társadalomban,
meglepetések sorozatát okozza. A Pasquier-család hatalmas vagyona és
bolthálózata nem túlságosan érdekli, de váratlanul nagy szorgalommal veti bele
magát utóbbi könyvelésébe. Martial körútjának első állomásán Fonfrin úr (Jean-Pierre
Marielle) a főnök, akinek van némi takargatnivalója az elszámolásokat tekintve.
Martial aztán Fonfrin házában, egy vendégség során megpillantja azt, ami ezután
teljesen megváltoztatja az életét. Ez a valaki nem más, mint Francine (Sandrine
Bonnaire), Fonfrinék bejárónője. Martial ettől a perctől kezdve nem tud másra
gondolni, csak Francine-re, és minden vágya, hogy a bejárónő a következő
napokat vele töltse…
… ehhez pedig a létező legegyszerűbb módszerhez folyamodik:
kibérel egy fejedelmi lakosztályt, majd estélyt szervez, ahová kölcsönkéri
Fonfrinéktől Francine szolgálatait. Francine a helyszínre érkezve meglepve
tapasztalja, hogy az estélyen egyetlen vendég van, és ez ő. Claude Sautet
keserédes tragikomédiája le sem tagadhatná franciaságát, hiszen minden olyan
könnyedén, gördülékenyen zajlik a vásznon a bő kétórás játékidő minden
percében, ahogy azt az Eiffel-torony országából megszokhattuk. Sautet végig
nagy örömét leli abban, ahogyan kigúnyolja az arisztokrata életmódot folytató
állampolgárokat, avagy a felső tízezret. A legjellemzőbb jelenet, amikor a bolt
igazgatója, egyben Martial vendéglátója nejével együtt hosszú órákat tölt az
autóban a Martial által kibérelt lakosztály alatt. A házaspárt majd megöli a
kíváncsiság, hogy kik lesznek a férfi vendégei az általa meghirdetett estélyen
- mindez annak ellenére, hogy a Pasquier-ifjút egyáltalán nem szívlelik, és
alig várják, hogy kitegye a lábát a városból. De hát milyen estély lehet az,
amire őket már meg sem hívják?
Martial eközben újra elkezd élni. Csodálatos napokat tölt el
Francine-nel annak ellenére, hogy az egy meglehetősen kétes hírű -
kocsmatulajhoz, és egy kétbalkezes, de jólelkű másik férfihez is vonzódik.
A film csúcspontja egyértelműen az az összejövetel, amelyen
Martial és Francine szinte minden vendégét megvicceli. De a vígjáték aztán szép
lassan drámába fordul, és egy gyilkosság okoz tragédiát, melynek megtörténte
után Martial tökéletes önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot, és amely után a
Francine-nel töltött néhány nap csak felejthetetlen emlék marad.
Martial alaposan meglepi Francine-t...
... aki viszont a balfácán Fernandhoz (Vincent Lindon) vonzódik
Főszereplők: Michel Blanc, Sandrine Bonnaire, Luc Thuillier,
André Wilms, Marielle Berthon
Francia dvd-borító
„Az élet undorító” - Ez Monsieur Hire velős és szenvtelen
megállapítása mindenről, ami körülötte zajlik. És ezt nem azért mondja, mert
egy gyilkossági ügyben egy rámenős rendőrfelügyelő kimondva-kimondatlanul őt
tartja az első számú gyanúsítottnak. Nem: Monsieur Hire-t mindenki utálja.
Különc csodabogárnak tartják a szomszédai, a gyerekek bedörömbölnek lakása
ajtaján, vagy megdobálják. De Hire-nek a látszat ellenére igenis vannak
érzelmei. Különösen azóta, hogy a szemközti lakásba beköltözött a szépséges
Alice. Alice ablakán nincs függöny, így Hire minden este és éjszaka annak a
szokásának hódolhat, ami minden kívülállóként szemlélődő kedvenc szokása:
észrevétlenül, senkitől sem zavartatva figyelhet. És Hire egyre
szenvedélyesebben figyeli Alice-t, egészen addig, amíg szerelmes nem lesz belé.
Apró bökkenő, hogy Alice-nak Emile személyében már vőlegénye van…
A Georges Simenon regényéből készült, és „Panique” címen 43
évvel korábban már megfilmesített történet csak az első látásra tűnik
egyszerűnek. A figurák motivációi nem mindig világosak, majd néha nyilvánvalóvá
válnak, hogy aztán újra kérdőjelek merüljenek fel velük kapcsolatban. Különösen
igaz ez Alice esetében. Hire ellenben annyira rendezett, kiszámított (ám annál
rejtélyesebb) életet él, hogy valahogy fel sem merül bennünk, hogy bármi is nem
az ő tervei szerint történik (leszámítva talán az elesést a korcsolyapályán).
És tényleg, nem elég, hogy egy alaposan kidolgozott terve van, hogy valóra
váltsa az álmait, még az abból fakadó ütőkártya is a kezében van, hogy milyen
szerepet vállalt a gyilkosság éjszakáján.
Hire karakterével könnyű azonosulni. Ő az az ember, aki úgy
tűnik, reménytelenül vágyik a boldogságra, éli a percre pontosan megtervezett
életét, titkos szenvedélyeknek hódol, mind nehezebben éli meg a
boldogtalanságot, az egyedüllétet és azt, hogy az élete egyre csak pereg előre
anélkül, hogy valódi álmaiból bármit is valóra váltott volna. A ház
Lausanne-ban csak vár, de Hire csak tervezi, hogy ott fog élni. És akkor - bár
Alice feltűnésével szerencséje is van - Hire elhatározza, hogy elég volt, végre
tenni akar valamit, hogy vége legyen a mindennapos szenvedésnek, és
elkezdődhessen valami gyönyörű.
Hire hozzákezd terve megvalósításához, de tudvalevő, hogy
minden gondosan kidolgozott tervbe általában hiba csúszik. A megcsalás és
elárulás ellenére Hire - tökéletes erkölcsi győzelmet aratva - végül a szerelem
és a kétségbeesett, féltő gondoskodás fegyverével próbál harcolni a sorsa
ellen.
Ha a Monsieur Hire-t nézzük, akkor tulajdonképpen Michel
Blanc fantasztikus előadását csodálhatjuk, legnagyobb részben az eltökéltség, a
szenvedély és a szenvedés kategóriájában. Blanc alakítása legalább olyan
tökéletes, mint amennyire tökéletesen megkomponáltak Hire estéi-éjszakái a
sötét szobával, a bekapcsolt lemezjátszóval, a klasszikus Brahms-zenével és
Alice-szal, aki mit sem sejtve ezeknek a szeánszoknak az akaratlan
főszereplője. A tényleges főszereplő azonban Hire, aki a döntő pillanatban
morális szempontból győzelmet arat Alice felett, egyéb jutalom azonban nem
adatik meg neki ezért. Hacsak azt nem számítjuk ide, hogy a legfájdalmasabb
pillanatban újra bevillan szemünk elé a kép, ami a film utolsó jelenete is
egyben. Ez a kép a boldogság képe, azé a boldogságé, ami csak lehetett volna…
Maurice Pialat: Szerelmeinkre!/Á Nos Amours (1983)
Főszereplők: Sandrine Bonnaire, Dominique Besnehard, Evelyne Ker, Maurice Pialat
Amerikai dvd-borító
Egy 15 éves párizsi lány, Suzanne egyre inkább úgy érzi,
hogy otthoni élete pokollá változott. A tini legszívesebben barátaival van
együtt, szigorú, munkamániás apja, idegroncs anyja és erőszakos természetű
bátyja nem jelent számára túl vonzó perspektívát. Suzanne-nak egy hibája van,
mellyel szemben családja tehetetlen: folyamatosan váltogatja fiúismerőseit,
kiknek többségével leginkább csak a gyors szex miatt áll össze. Otthon egyre
inkább elmérgesedik a helyzet, az apa cserbenhagyja a családot, az anya - aki
nem hisz a házasság előtti szexben - öngyilkossággal is fenyegetőzik, a báty
pedig kihasználja, hogy ő maradt az egyetlen férfi a háznál. Suzanne ekkor
ismerkedik meg Jean-Pierre-rel, akivel végre komolynak látszó kapcsolatot kezd.
Vajon sikerül-e eljutni a házasságig, vagy Jean-Pierre is csupán egy futó
kaland marad?
A világ filmkészítői előszeretettel választják tárgynak
műveikhez a „fiatal lányok gyermekből nővé változnak” - témakört. Méltán az
egyik leghíresebb darabja e tematikának az „Á Nos Amours” című francia film,
melyet Maurice Pialat rendezett - bámulatos módon. Pialat, aki az apát is eljátssza,
olyan jelenetsorokat és dialógusokat fűz össze 100 perc alatt, amelyek a világ
bármely családjában elhangozhatnának: nincsenek drámai csúcspontok, a színészek
(szándékoltan) szinte gesztusok nélkül, hétköznapian játszanak (és
rögtönöznek), de az extrém realista stílus a helyszínekből és a rendezés
puritán eszközeiből is visszaköszön.
A rögtönzéseknek köszönhetően a családon belüli erőszak
jelenetei is váratlanok, a pofonok valóságosak, ebből következően a reakciók
megdöbbentőek. Jellemző az eszköztelen rendezésre, hogy az egyik fontos asztali
jelenetnél a szereplőknek nem árulták el az apa karakterének hirtelen
felbukkanását, így kellett reagálniuk rá. De nemcsak az erőszak jellemző a figurákra,
az egyik legfontosabb párbeszéd apa és lánya között hangzik el -
szeretetteljes, már-már intim módon. Sandrine Bonnaire lenyűgözően játssza Suzanne-t
(egy César lett a jutalma): a néző lehetetlenre vállalkozik, amikor ki akar
igazodni rajta, vagyis olyan, mintha a való életből lépett volna elénk.
Érdekesség, hogy az „Á Nos Amours” eredetileg a hatvanas
évtizedben játszódott volna, legalábbis ez szerepelt az Arlette Langmann által
írt forgatókönyvben. Pialat azonban elvetette a tervet, elsősorban pénzügyi
okokból, de abban is mindenképpen igazat kell adnunk neki, hogy - mint mondta -
a film története egy időtlen történet, amely bármikor, bárhol lepereghet a
történelem folyamán.
Érdemes még megemlíteni azt a módszert, amelyből szintén
Pialat puritánnak tűnő, ám annál hatásosabb stílusa tükröződik: az operatőr
(Jacques Loiseleux) végig azt figyelte egy jelenet során, hogy éppen ki beszél,
és őt vette, de ő maga is szabad kezet kapott a rendezőtől, ha váltani akart. A
család lakásán belül számos ilyen jelenettel találkozhatunk, például amikor a
szereplők külön helyiségekben tartózkodnak, és a kamera szinte fut (vagy inkább
leselkedik) utánuk. A színészek természetesen ekkor is rögtönöztek, és mint a
fentiekből kiderült, a rendező és operatőre is.
Pialat egyébként nem volt túl népszerű rendező hazájában,
bár az 1980-as „A vagány” (Loulou) című drámájával, és monumentális, sajátos
Van Gogh-feldolgozásával (1991) is sikert aratott. 2003-as halálával
Franciaország egy zseniális, de öntörvényű, és gyakran meg nem értett
egyéniségét vesztette el. Az „Á Nos Amours” Pialat legnagyobb mesterműve, egy
szokatlan, de lenyűgöző stílusban elbeszélt történet a felnőtté válásról.
