Must See European Movies: Andrzej Zulawski: La femme publique (1984)

Andrzej Zulawski: La femme publique (1984)

Főszereplők: Valérie Kaprisky, Francis Huster, Lambert Wilson, Patrick Bauchau

A Mondo Vision kiadása

Ethel színésznő akar lenni, ezért elmegy egy meghallgatásra, egy Kessling nevű rendező Dosztojevszkij-adaptációjának („Ördögök”) szereplőválogatására. A rendező azonnal szemet vet Ethelre, és birtokolni kezdi, a kamerák előtt pedig teljes átalakulást vár tőle. Amikor Ethel lebénul a felvétel alatt - képtelen normálisan elmondani a szövegét -, Kessling elzavarja. A nő ezután megismerkedik Milannal, a cseh emigránssal, akinek szerelmét elrabolták, és akit Kessling dróton rángat egy politikai merénylet céljából. Ethel beleegyezik, hogy Milan szerelme helyébe lépjen, és teljes átalakuláson megy keresztül. Nemsokára visszatalál szerepébe is, és megindul a sztárság felé.

Andrzej Zulawski egy külön fejezet kell, hogy legyen az európai filmművészetben. Filmjei provokatívak, szexuálisan túlfűtöttek, óriási érzelmeket ábrázolnak a leglátványosabb, legváratlanabb és legszélsőségesebb módokon. Szívesen épít irodalmi alapokra, színészeit gyakran a végkimerültségbe hajszolja (hisztérikus alakításokat vár tőlük), egyedülálló vágás- (csúcsponti megszakítása a jeleneteknek), és kameratechnikát (gyakran alulról néz felfelé a szereplőkre) használ, hogy így is növelje a hatást. Az „over the top” megfelelő jelző ezekre a filmekre, és bizony a cenzúrával is meggyűlt a baja (pályafutása elején érthetően a politikai cenzúrával). A „La femme publique” Zulawski talán legnagyobb mesterműve, történet egy fiatal nőről, akinek élete a lehető legsivárabb, de szinte megerőszakolván önmagát mégis elindul a világhír felé. Az errefelé vezető út kifejezetten rögös, egy magát művésznek nevező fényképész előtt kell meztelenül táncolnia a megélhetéshez, de Kessling, a rendező és Milan is kizsákmányolja testileg-lelkileg. Egyedüli különbség, hogy Milanhoz önszántából csatlakozik, mert ráébred, hogy a felvett szereppel (Milan elrabolt - meggyilkolt? - szerelmének eljátszása) és a fizikai átalakulással (vörösre festett haj, ugyanolyan díszes cipő, szexuális odaadás) visszatalálhat a filmforgatáshoz is.

Zulawski a kizsákmányolt és önmagát kereső színésznő történetét megfejeli még egy politikai mellékszállal is, amelyet azonban csak tévés felvételekből, riportokból ismerünk meg. E szál főszereplője az emigráns Milan, aki a történet talán legtragikusabb sorsú figurája. A film végkifejlete során is történik egy tragédia, és az ekkor már híres, címlapokon virító és ajánlatokkal bombázott Ethel hiába próbálna menekülni, még szenvedése közben is üldözi a kamera; amíg korábban csak testét szolgáltatta ki, ezentúl egész belső lénye is a közönségé, a külvilágé.

A stáb fantasztikus, Valérie Kaprisky élete alakítását nyújtja az elképesztő erotikus energiával rendelkező Ethel szerepében, míg Francis Huster meggyőzőbb nem is lehetne, mint a magából művészetet és őrületet egyaránt kisugárzó Kessling. A film utolsó másodpercei is emlékezetesek: először csatlakozunk Kapriskyhez, amint összeáll a többi színésszel egy meghajlás erejéig, majd magát Zulawskit látjuk saját stábjával, amint szintén megköszöni a nézőinek, hogy vele tartottak ebben az őrületes, lélekemelő és félelmetes két órában.

A Mondo Vision csodás elbánásban részesítette a filmet, egy digipak és egy dobozos (2000 darabos) változatban is kiadta. Mellékelték a film zenéjét (ami gyönyörű), tíz darab japán lobbikártya-reprodukciót, egy 48 oldalas füzetet interjúkkal, esszével, elemzéssel, de kapunk még audiokommentárt is. A végére hagytam a lényeget, a képminőséget: olyan a transzfer, mintha egy napjainkban készült filmet néznénk.

Az alábbiakban egy Andrzej Zulawski-interjú következik, legalábbis néhány részlet az öntörvényű rendező gondolataiból, még 1984-ből.

- Mi a kapcsolat az eredeti, Dominique Garnier regényén alapuló projekt, és a végül elkészült film között?

Andrzej Zulawski: - Először is ezt a regényt nem azért, nem úgy írták, hogy film készüljön belőle. Egy nagyon tehetséges nő írta, és egyszerűen nem volt rá ok, hogy úgy adaptáljuk, ahogy volt, eredeti formában. Két nagyon fontos dolog ehhez: kombinálnom kellett, a saját érzelmeimet és azt kellett harmonizálnom, amiről a regény szól. Emellett kell, hogy legyen valami a regényben, valami űr, hiányosság, amit a rendező kitölthet. Jelen esetben ez véleményem szerint a női szemszög volt, az akcióhoz mérten. Ez a hiány tette lehetővé, hogy betöltsük az űrt, gazdagítsuk és a mozivászonra alkalmassá tegyük…

- A „La femme publique”-ban van egy elem, Kessling Dosztojevszkij-adaptációja, az „Ördögök”, a film a filmben. Mi volt a lényege ennek a szálnak, és mi a kapcsolat a film, és az „Ördögök” karakterei között?

- Megígértem, hogy nem beszélek erről, nem azért, mert unom a kérdést, hanem mert szerintem választ kapunk rá, ha megnézzük a filmet. A „The Third Part of the Night” egy külön glosszát igényelt, egy magyarázatot. A „Birtoklás” szintén, mivel az a film minden létező jelenlegi irányzattal szakított. A „La femme publique” ezzel ellentétben kristálytisztának tűnik, és nincs is hozzáfűznivalóm a vásznon látottakhoz. A rendező paradoxona, aki az Ördögöket a mai Párizsban adaptálja, önmagát magyarázza meg. A filmforgatás mellett jelen van egy olyan történet is, amelyben egy idealista csoportról van szó, melynek tagjai mind fiatalok, és jobbá akarják tenni a társadalmat. Ennek az lesz az egyetlen érzékelhető eredménye, hogy a történet végén meghal a csoport egyetlen tiszta és ártatlan tagja. Más szóval, ha erőszakkal akarod megváltoztatni a világot, akkor az szeparációhoz vezet, az pedig erőszakhoz, vagyis a hajó, ami a forradalmat viszi, maga változik át forradalommá. És ahelyett, hogy ezt a sztorit néhány modern terrorista példáján érzékeltetném, inkább az „Ördögök” történetével mesélem el. A rendező, aki az Ördögöket filmesíti meg, ezt a módszert részesíti előnyben a szöveg helyett. A kosztümök, és minden más megkönnyíti az üzenet továbbítását. Ez azt jelenti, hogy mindez nem sért meg senkit közvetlenül azon nézők közül, akik netalán más véleményen vannak. Ez a módja annak, hogy nyugodtan mondjuk ki az igazságot.

Ugyanakkor ez a rendező egy bizonyos politikai szituációban él Európában, az elvei miatt kerül bele a dologba, és abba, hogy manipuláljon valakit, és politikai gyilkosságra kényszerítse. Ez az ember megosztott, van egy ideális élete a művészetnek köszönhetően, de van egy személyes élete is, ami pontosan az ellenkezője annak, amit próbál mondani. És a személyes, és gyakorlatias élete úgy látszik egyre lényegtelenebbé válik ahhoz képest, amit végül csinál. Azt hiszem, a modern nihilizmus - ahogy mindnyájan ismerjük - az, hogy mindig az ellenkezőjét tesszük annak, amit gondolunk, mert nincs meg bennünk a bátorság és az akarat, hogy másképp tegyük. És ez a végsőkig van fokozva.

- A jelenet, amikor mindenki meghajol a legvégén, mit jelképez? Ön mindenképpen a filmben akarta tudni ezt a jelenetet, amely egyfajta távolságtartásnak tűnik, olyasminek, ami a két filmből hiányzik.

- Zsdanov egyszer azt mondta, hogy a művészetben minden fölösleges! Valójában számomra ez a végső meghajlás az őszinteség jele, így lesz a látványosság kerek egész, és a rendezőnk is a helyére kerül, mivel a való életben ilyen rendező nem létezik, ez az igazság egy kifejeződése abban az értelemben, hogy én nem ismerek ilyen rendezőt sem, aki ilyen lenne. Ismerek olyanokat, akik megközelítették ezt a formulát: olyan országokban éltek, ahol az imázsuk a személyiségük ellenkezője kellett, hogy legyen és fordítva; e rendezők még így is gyönyörű filmeket csináltak. Mások nyugati országokban sokat invesztáltak a baloldali szellemiségű terrorizmusba, különösen az NSZK-ban. De az igazat megvallva, egyiküket sem gyanúsítanám meg azzal, hogy felbérelnek valakit egy merényletre, legalábbis nem közvetlenül. Ez az egész ennélfogva egy kissé a sci-fi kategóriája ahhoz a társadalmi realitáshoz mérve, amelyben élünk. Talán ez a végső meghajlás a Place de la Concorde-on azt jelenti, hogy nem szabad vádaskodásnak, vagy valamiféle drámai megállapításnak felfogni, amit láttunk. Ez csupán egy látványosság, amelyben a színészek a dolgokat egy kissé extrémebb módon játsszák el, mint szokásos. Ez azt jelenti, hogy a két film - a film a filmben, és az én filmem - szimplán csak filmek. És van egy olyan érzésem, hogy a nézőnek kell összekötnie a kettőt.

- Az Ön Párizsában Ethelt nagyon gyorsan látjuk menni, vagy rohanni, van ennek valamilyen szimbolikus jelentése?

- Ez többnyire központozás a narrációban, fejezetekre tagolva. Ez nem egy itt-ott előforduló, kisebb pillanatokból összerakott film. Vannak nagy jelenetek és ezek között ott megy ez a lány. A járása fizikai és pszichológiai is egyben, mert azért megy, hogy eljusson valahová. Megy az életéért. A végén jobban látom azt, hogy mit akar mikor megy, mint amikor beszél. Végig csak a többi karakterre reagál, különösen a két férfi karakterére. Ki ez a lány? Olyasvalaki, akinek van energiája, és ez az egy módja a központozásnak egy filmben, mindig ugyanúgy felvéve.

- Kivételes alakításokat láthatunk Francis Hustertől, Valérie Kapriskytől és Lambert Wilsontól. Meglepték Önt valamiben, valahogyan?

- Igen, ráadásul úgy, ahogy titkon reméltem, hogy meg fognak lepni. Nem tudatos, inkább ösztönös bizalmat fektettem beléjük. Francis Hustert már a színházi játéka alapján csodáltam, moziban azonban nem láttam minden igényt kielégítően játszani. Az imázsa, amelyet többnyire a média építgetett neki, nem tűnt valódinak. Amit megpróbálok megérteni az az, hogy miért enged magára olyan szerepeket osztani, melyek ennek a kialakított imázsnak felelnek meg, hiszen ez az imázs nem túl kielégítő. Huster egyre jobb lesz, ahogy öregszik, és elveszíti ezt a tipikus fiatal színész-imázst. Nem hasonlít magára ebben a filmben: felszedett egy pár kilót, kivilágosította a haját és kontaktlencsét rakattam be neki.

- Nem Önre hasonlít, Andrzej Zulawskira?

- Nem, ez szerintem így nem igaz. Egyáltalán nem hasonlítunk, azt hiszem, ezt a szerepet kellő hűvösséggel kezeltem. Néhány részlet közös csak: ahogy beszél, az agresszivitása forgatás közben, amikor a rendezőt játssza. De ezt az egészet csak másolta. Könnyebb olyasvalakiről másolni, aki melletted van, mint akire emlékezni szeretnél. A hasonlóságoknak ezzel itt végük is szakad, a többi csak merő képzelgés.

- Az „Ördögök” forgatása közben mindenki nevet, kiabál, mozgolódik a háttérben, vagy éppen idegösszeomlása van. Egy Zulawski-filmforgatás is így néz ki?

- Láttam már mindenféle produkciót. Vettem már részt olyanban, ahol egyáltalán nem kellett hangosan beszélni, vagy tiszteletből, vagy unalomból. De jó hangulatúakhoz is volt szerencsém, karneváli atmoszférával. Mindkét esetben a végeredmény jó lett. Azt hiszem, ha én forgattam volna le az Ördögöket, nagyon pozitív atmoszférában dolgoztam volna, hiszen már a szöveg is ilyen jellegű. De különben is, nincs unalmasabb dolog annál, mint figyelni egy forgatást - minden egyes rendező ezt válaszolná, ha megkérdeznék.

- Francis Huster helyett Lambert Wilson tűnik az újoncnak. Mint a többi színész, ő is végig nyomás alatt van, robbanásra készen.

- Ő tényleg meglepett. Egy olyan színészről van szó, aki romantikus pillantása és szépsége ellenére úgy néz ki, mintha magához ölelné az egész őrületét. Valójában ő az egyik legrendezettebb férfi, professzionálisan alakítja a karrierjét. A filmben egy olyan karaktert játszik, aki őrült, de megjelenésre teljesen normálisnak tűnik, és ez még felkavaróbbá teszi az őrületét.

- Valérie Kaprisky/Ethel is az őrület vizein hajózik. A próbajelenete során Husterrel szemben nem tudja normálisan elmondani a szövegét.

- Az volt a cél, hogy egy látványosság jöjjön létre őmiatta, kinek sok-sok ösztöne, de nagyon minimális tapasztalata van. Az általa játszott két karakter hasonló fejlődésen ment keresztül a két filmben, és ezt még nyilvánvalóbbá tette a tény, hogy átvettem vele a karakterének fő lépéseit.

- Már a legelején kiválasztásra kerültek a színészek?

- Úgy próbáltam szkripteket írni, hogy nem volt fogalmam róla, kik fogják eljátszani. Amint kész volt a „La femme publique” forgatókönyve, elkezdtük a válogatást. Nagyon nehéz volt. Kezdetben egy német színészt akartam Kesslingnek. Két név is eszembe jutott, akikkel egy nap szívesen dolgoznék. Aztán úgy alakult, hogy a „Birtoklás” nem lett sikeres, így sztárokra volt szükség. Hustert nem ismertem, és hogy őszinte legyek, néhány filmjében igen rossznak találtam. Azt hallottam, hogy a színházban legendának számít, aztán találkoztam vele, és egyre jobban lenyűgözött. Azt mondtam neki, hogy „ahhoz, hogy jó legyél ebben a filmben, nem lehetsz tovább Huster”. Adtunk neki kontaktlencsét, így életében először látta a partnerét is. Teljességgel rövidlátó. Most látnia kellett a többieket ahhoz, hogy arra gondoljon, magát játssza. Belement a játékba, és ez szerintem nagy eredmény, tekintve a nehéz szerepét.

- A filmben a jeleneteket a legintenzívebb pillanatban szakítja meg. Ez azt a vágyat jelenti, hogy „csak nem elérni a véget”?

- A legerősebb pillanatban igyekeztem vágni, ha még pár másodpercig tartottak volna a jelenetek, már semmi más nem történt volna bennük. Ez olyasmi, mint otthagyni egy partit akkor, amikor az ember a legjobban érzi magát. Kezdünk annyira hozzászokni a televízióhoz, hogy ez negatívan befolyásolja a mozit. A filmeket ismét túl lassúra csinálják, pedig ha azt látom, hogy a fiam milyen fürgén játszik a komputeres játékával, vagy hogy milyen gyorsan kell autót vezetni… ha úgy kellene csinálnom, amit csinálok, ahogyan a televízió, már halott lennék.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valérie Kaprisky a nyolcvanas évek elején tűnt fel (Valérie Chérés néven) a filmvásznon. Kezdetben softcore-filmekben játszott („Aphrodite”), majd kiruccant Amerikába, ahol Jim McBride rendezésében leforgatta a „Kifulladásig” című francia klasszikus tengerentúli változatát („Eláll a lélegzetem”) Richard Gere-rel az oldalán. A film megbukott, ezért Kaprisky viharos gyorsasággal hazatért Franciaországba. 1984-ben két erotikus darabbal vonzotta magára a (férfi)szemeket: az egyik egy thriller a nemrég elhunyt Bernard Giraudeau oldalán („A medúzák éve”), a másik pedig pályafutása legjobbja, és e cikk tárgya, a „La femme publique”. Utóbbiról kérdezték 1984-ben, íme néhány részlet az interjúból:

- A „La femme publique” forgatása előtt Ön azt mondta, hogy meg akarja kínoztatni magát Ethel eljátszásához; ez tükrözi a saját életét is: milyen volt?

Valérie Kaprisky: - Azt hiszem, eljutottam a végső határokig. Mindenemet beleadtam a táncjelenetekbe a felvételük első napján. Aztán az első hét után úgy döntöttem, még többet adok bele. Andrzej hatására ez sikerült is. Sokat tanított, és kihozta belőlem a legjobbat. Először a bennem lévő energiát vette észre, ezzel az erősségemmel alkottam meg önmagam, és ezt meg kellett mutatni a vásznon. Ethel tudja, hogyan gyűjtse össze magában a fájdalmat, amit el kell viselnie, és tudja, hogy hogyan használhatja ezt fel az előrelépés érdekében.

- Ez így van, ezt csinálja végig a filmben - nagyon gyorsan megy, mindig csak előre.

- Olyan, mint egy óramű pontosságú játékkatona. A balszerencséje egyfajta önvédelmet ad neki, és erőt, ahelyett, hogy elpusztítaná. Nem tudjuk, Ethel honnan jön, de látható, hogy egyáltalán nem hasonlít a szüleire. Anyja depressziós, apja iszik. Végeredményben a legegészségesebb karakter körülötte Salomon, de Milan is, csak ő másféleképpen.

- Ethel kapcsolata a fényképésszel nagyon kétértelmű. Gyönyörű, amikor felfedezi a képeket, melyeken a feje le van vágva, a fény pedig hátulról éri.

- Amikor André felvételeket készít róla, pszichológiailag próbálja meg eltávolítani azáltal, hogy levágja a fejét a fényképeken. Ezáltal a férfi a személyiségét távolítja el. Ő csak egy test, miközben ugyanekkor úgy akarja, hogy észrevegyék, mint a „nyilvános nőt”…