Bernardo Bertolucci: A megalkuvó/Il conformista (1970)
Külföldi bluray-borító
Marcello Clerici kényszeresen hajszolja a normalitást. Mióta
gyerekkorában gyilkosságot követett el (melyet a rendőrség öngyilkosságként
könyvelt el) Marcello csak egy akar lenni az állampolgárok közül. A Mussolini
vezette fasiszta Olaszországban járunk, Marcello egyre inkább az állami gépezet
részévé válik, míg végül titkosrendőri megbízatást kap a legfelső szintről.
Párizsba kell utaznia, hogy ott egy antifasiszta aktivistát (Marcello egykori
egyetemi tanárát) meggyilkoljon. Az utazáshoz kapóra jön nászútja; felesége az
ifjú Giulia szintén kényszerű választás volt a normalitás felé vezető úton: szerelmet
nem érez iránta, Giulia pedig nem több egy átlagos, nem túl tájékozott
polgárlánynál. Marcello azonban titkos vágyai ellenében tehetetlen, Párizsban
találkozik álmai asszonyával, élete szerelmével aki már ténylegesen asszony
-a fasiszták és Marcello célpontjának a
felesége…
Moravia regényének filmváltozata egy rendkívül határozott
filmkészítő keze nyomát viseli magán. Bertolucci kicentizett pontossággal tárja
elénk Marcello tépelődő, ámde mégis céltudatos figuráját, akinek életét az a
bizonyos közjáték a sofőrrel és annak pisztolyával végzetesen befolyásolta.
Bertolucci magabiztosan változtatja meg Moravia befejezését: a véres, ámde
egyszerű zárás helyett egy sokkal megdöbbentőbb lélektani epilógust láthatunk,
melyben Marcello élete és főleg annak legfontosabb epizódjai (gyerekkori
gyilkosság, házassága, a fasisztáknak tett szolgálatai és végül, de messze nem
utolsósorban élete szerelmének sorsa) teljesen új megvilágításba kerülnek, az
álarc pedig lehull. A megalkuvó az európai film történelmének egyik
legjelentősebb darabja - Georges Delerue zenéje, Vittorio Storaro operatőri
munkája (a kék szűrőn át felvett Párizs elképesztő) és az emlékezetes jelenetek
sokasága (mint például egy monumentális táncjelenet, melynek végén Marcello „csapdába”
kerül, vagy az erdőbéli hajsza Dominique Sanda után) igazi mesterművet
alkotnak. Nem csoda, hogy Jean-Louis Trintignant Marcello Clericit, a
megalkuvót nevezte élete egyik fő művének.
Erik Poppe: Utoya, július 22./Utøya 22. juli (2018)
Német bluray-borító
2011. július 22-én Norvégia Utoya nevű szigetén több tucat
fiatal halt meg egy merénylő kezétől. „Ezt te nem értheted meg” - néz szembe a
kamerával, a nézővel Kaja, aki egy a több száz táborozó közül. És tényleg
emberi ésszel fel nem fogható, hogy mi vezethet valakit arra, hogy homályos
ideológiákra hivatkozva más emberek életét kioltsa, ráadásul egészen fiatal
emberek életét. Erik Poppe túlélők beszámolói alapján készítette el filmjét, és
az elkészítés során sorra jó döntéseket hozott: egyrészt tökéletes választás
volt a vágás mellőzése, hiszen a kamera maximális autentikusságot kölcsönöz az
eseményeknek, többszörös erővel vagyunk kényszerítve arra, hogy a szigeten az életükért
futók közé képzeljük magunkat, így egyetlen másodpercre sem szakadunk el Kaja
mellől (csak a szívbemarkoló befejezés során), aki menekülése során
borzasztónál borzasztóbb felfedezéseket tesz. Másrészt helyes döntés volt a
rendező részéről, hogy a merénylő végig arc nélkül marad. Ez a film az áldozatoké
és a túlélőké, azoknak a fiataloknak állít emléket, akik egymást segítve
próbáltak életben maradni, vagy hősként haltak meg, vagy csodával határos módon
túlélték a vérengzést, mint például Ylva Schwenke, aki öt golyóval a testében
feküdt két szikla között a vízben több mint másfél órát. Ez a film tehát ezek a
fiataloké, nem pedig azé az „emberé”, aki szélsőjobbos eszméire hivatkozva
ontott vért, újra felidézve elvbarátai rémtetteit a harmincas-negyvenes évek
Németországából.
A 72 percen át tartó öldöklés majdnem teljes egészében a
szemünk elé kerül, Kaja pedig mindnyájunknak példát mutat a hasonló helyzetekre:
ahogyan húgát próbálja megtalálni a létező legnagyobb életveszélyben is, az
tökéletes tükörképét adja annak, hogy mekkorajellembéli fölényben voltak az üldözött fiatalok ahhoz a gyáva féreghez
képest, aki a magával hozott két táskányi nehézfegyverben találta meg
önkifejezése eszközét. Az Utoya július 22. megdöbbentő, szívfájdító emléke
Norvégia fekete napjának, a hibátlan (és nem lehet elégszer kiemelni – bravúrosan,
vágás nélkül rögzített) film nem utolsósorban még nagyszerű színészeire is
támaszkodik, akik közül természetesen a bámulatos kezdő, Andrea Berntzen
emelendő ki.
Végezetül a film figyelmeztetésként is értelmezhető:
figyelmeztetés a szélsőjobbos eszmékre, amelyek buzgó keresztény, konzervatív, nacionalista
mázzal álcázzák magukat, de valódi céljuk csupán egy dolog, az ellenségnek
kikiáltott embertársaink fizikai megsemmisítése. Nos, az ilyen eszmék -
ellentétben a sziget fiataljainak támogatandó szellemiségével - nem valók
máshová, mint a történelem legeldugottabb szemétdombjára.
Enzo G. Castellari: Keoma/Keoma aka. Django Rides Again
(1976)
Főszereplők: Franco Nero, Olga Karlatos, William Berger, Woody Strode
Magyar dvd-borító
A poros kisvárost mintha
átok sújtaná: tombol a pestis, a polgárháború végeztével a visszatérő katonák
egyre erőszakosabbak, az egész élén pedig ott áll Caldwell, aki markában tart
mindent és mindenkit pénzével, és válogatott banditákból álló zsoldosseregével.
A beteg lakosok gyógyszert, segítséget nem kapnak, ellenben Caldwell messzebb
egy táborba záratja őket - meghalni. Ekkor tűnik fel egy idegen, a félvér
Keoma, aki visszahozza a reményt a városnak, ő az egyetlen, aki felveheti a
harcot a brutális bandával. Kevesen tudják, de Keoma is a városhoz tartozik,
fehér apja birtokán nőtt fel három kegyetlen mostohatestvér oldalán. Keoma most
Caldwell mellett a testvéreivel is találkozik, akik eladták magukat a bandavezérnek,
és akik ugyanúgy gyűlölik a „félvér fattyút”, mint gyermekkorukban…
Enzo G. Castellari 1976
táján gondolt egyet, és azzal az ötlettel lepte meg jóbarátját, Franco Nerót,
hogy hozzanak össze egy italowesternt. Elég merész gondolat volt ez a rendezőtől,
hiszen 1976-ra a spagetti westernek kora kimondva-kimondatlanul lejárt. Az
ötletet tettek követték, Nero kapott egy nagy szőke hajpótlást, hogy
„indiánabbnak” nézzen ki, a nevét kinézték valamilyen régi indián könyvből és
valamirevaló forgatókönyv nélkül elkezdték a forgatást. A kész jelenetek után
esténként a stáb tagjai kitalálták, hogy másnap hogyan folytassák a sztorit, a
színészek pedig megírhatták saját szövegüket. Az eredmény? Nos, a kész film
valami elképesztő. A néha Sam Peckinpah stílusát másoló vágástechnika (plusz
lassítások), gyönyörű fényképezés (Aiace Parolin), a remek Woody „a kalapomból
ittam a vizet az állomáson 1968-ban” Strode, az iszonyatos és szenvedélyes zene
(egy női hang - Sybil -, melyhez negyven perc után csatlakozik egy Leonard
Cohent idéző férfié - Guy - is) és Nero jelenléte egy újabb lökést adnak az
italowestern műfajának, mondhatni életre keltik azt a tetszhalott állapotából.
A két aláfestő énekhang a
történetet szintén elmeséli, újabb érzelmi töltettel felruházva az eseményeket.
A csúcsponton Nero/Keoma lassított felvételen ugrik neki halálos ellenségének;
az utolsó percek leszámolása alatt az éppen gyerekének életet adó nő ordítását
halljuk, a lőfegyverek ezalatt némán szólalnak meg; egy öregasszony, aki nincs
is jelen, de mégis mindenütt ott van, a kordéját húzza…
Főszereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Annika Wedderkopp
Külföldi dvd-borító
Lucas egy óvodában dolgozik, feleségétől külön vált, fiával
azonban jó a kapcsolata és baráti körére is mindig számíthat. Egy átlagos napon
a félénk, visszahúzódó óvodás, Klara különös dolgokat mond az igazgatónőnek,
melyekből az kénytelen megállapítani, hogy Lucas szexuálisan molesztálhatta a
gyermeket. Ezután a hullámok viharos sebességgel összecsapnak Lucas feje
felett, az óvodából kirúgják, senki - még az új szerelme - sem hisz neki, de a
fizikai bántalmazást sem kerülheti el. Az egyetlen bökkenő az, hogy Lucas
ártatlan…
Thomas Vinterberg filmje azt a lejtőt mutatja be, amelyen ha
az ember megindul lefelé, akkor nincs megállás, képtelen visszakapaszkodni.
Lucast erre a bizonyos lejtőre balszerencsés véletlenek helyezik: a kis Klara
szereti Lucast (annak kutyáját pedig különösen), és ezt a maga ártatlan
gyermeki módján akarja kimutatni, de ez végül rosszul sül el. Ehhez jön még
szülei állandó veszekedése, és az, ahogyan bátyja és annak haverjai a füle
hallatára trágár hangon „arról” beszélnek.
Vinterberg, a remek „Születésnap” (1998) rendezője nagyon
érzékeny témát vitt vászonra, melynél akár egy rosszul sikerült jelenet tévútra
vihette volna az egész produkciót. A rendező azonban mindent jól csinál. A
korábbi, e témával foglalkozó filmek többsége nem tette világossá, hogy
megtörtént-e az erőszak, vagy nem; Vinterberg ehelyett tudatja a nézővel, hogy
Lucas ártatlan, és ezután csak az ő, és környezete jellemváltozására
koncentrál, illetve arra a helyzetre, amikor a hírbe hozott ember bármit is
csinál, képtelen meggyőzni az igazáról a többieket.
Remek alakítást látunk Mads Mikkelsentől, ahogyan a
megvádolt tanár próbál higgadt maradni, majd ahogy lassan, apránként elveszti a
maradék türelmét is (erőszakra erőszakkal válaszol, jelenetet rendez a
templomban), az maximálisan hiteles és megrázó. És ebben a filmben is - igaz,
részben - beigazolódik a mondás, miszerint az idő mindent begyógyít. Egy év elteltével
Lucas látszólag túl van a nehezén, visszakerül a társadalomba, a rendes
kerékvágásba. De a végső momentum, egy puskalövés (ha valóságos, ha nem) azt
jelenti, hogy a bélyeg valamilyen mértékben még mindig (talán örökre) ott van a
tanár vállán.
Konstantin Lopushansky: A halott ember levelei/Pisma
myortvogo cheloveka (1986)
Főszereplők: Rolan Bykov, Iosif Ryklin, Viktor Mikhaylov, Nora
Gryakalova
Külföldi dvd-borító
Romok, holttestek, pusztulás mindenütt: egy szinte teljesen
megsemmisült városban vagyunk, ahol a túlélők a föld felszíne alatt lévő
rögtönzött óvóhelyeken próbálnak túlélni, de soraikat a fertőzések és égési
sérülések tovább tizedelik. Az egyik óvóhelyen egy idős tudós tartja a lelket a
többiekben, haldokló feleségében és néhány kollégájában. Konstantin Lopushansky filmjében a pusztulás pontos okát csak találgatni lehet, de szinte biztos, hogy
a várost az atomháború tette földdel egyenlővé. Kijárási tilalom van, a
katonaság járőrözik, az utcákon gázmaszkban kóvályognak a lakosok és koldulnak
ennivalót, vagy gyógyszert a többiektől.
Lopushansky remekművét, ezt a szinte teljesen remények
nélküli életet bemutató szűk másfél órát minden olyan emberi lénynek látnia
kellene, aki azt az elvet vallja, hogy területszerzési, vallási és még ki
tudja, milyen okból az atomfegyver létrehozása és bevetése más nációk ellen
megengedhető, sőt, támogatandó. Ezeknek az embereknek jó alaposan meg kellene
néznie a szinte dombként magasló romokat, melyek bútorok, házfalak, járművek
masszájából állnak, a tucatjával az utcákon heverő holttesteket, melyekkel
senki sem törődik, és végül azt az óvóhelyet, ahol a főszereplő tudós az egyik
szobában ápolja, a másikban eltemeti feleségét.
A film címe azokból a levelekből, vagy inkább monológokból
adódik, melyeket a tudós Erik nevű fiának címez, és aki szinte biztos, hogy
szénné égett a pusztítás kellős közepén. A tudós ennek ellenére nem adja fel,
és mindent tűvé tesz fia után, de borzalmasnál is borzalmasabb tapasztalatokat
gyűjt csak a kinti világban. Felejthetetlen képsor, ahogy a pusztítás
elkezdődik, a lángok végigsöpörnek az utcákon és szinte mindenkit hamuvá
égetnek. De a legszörnyűbb még hátravan: amikor a tudós a kórházban, fiát
keresvén bekönyörgi magát a sebesült és haldokló gyerekek számára elkülönített
termekbe, olyan hangokat hallunk, melyeknél rémisztőbbet talán soha nem fogunk
többet hallani. Lopushansky itt csak annyira szánja meg a nézőt, hogy néhány
közelképtől eltekintve a szörnyű látványt nem tárja a szeme elé, egyedül a
tudóst látjuk, amint szinte megőrülve támolyog a haldoklók között.
És ez az az új világ, amely már az egészséges gyermekeket
sem kíméli. Az úgynevezett „ellenőrző ponton” a hatóságok (illetve azok
maradéka) megtagadnák az átjutást a szülők nélküli, sokkos állapotban lévő,
megnémult gyerekektől, így azok az orvostól már engedélyt sem kapnak. Holott az
egyetlen reménysugarat ők jelentik, és ezt a tudós is felismeri, amikor
nyolcukat beengedi magához. Megpróbálja átadni nekik tudását még az utolsó
napokban is annak ellenére, hogy azok már nem szólalnak meg. És az utolsó
képsorok az összekapaszkodó, libasorban (ki tudja, merre) haladó gyerekekkel,
ugyanúgy, mint az apokalipszis képei a romokkal, holttestekkel és a térdig érő,
fertőzött vízben úszkáló könyvek ezreivel jó ideig kísérteni fognak minket.
Bo Widerberg: Vágy és virágzás/Lust och fägring stor/All
Things Fair (1995)
Főszereplők: Johan Widerberg, Marika Lagercrantz, Tomas von
Brömssen, Karin Huldt, Nina Gunke, Frida Lindholm
Külföldi dvd-borító
1943, Malmö: Stig élete úgy zajlik, mint korosztályában
bárki másé: iskolába jár, és a szex körül forog az agya. Egy nap új tanárnő
kerül az osztály élére, a Stighez hasonlóan Stockholmból érkezett Viola. A fiú
láthatatlannak gondolt csínytevései (szereti a teremben repkedő legyeket
csúzlival lelövöldözni - halálos pontossággal) nem maradnak rejtve Viola előtt,
de néhány négyszemközti eszmecsere után váratlan dolog történik - a tanár és
diákja egymás karjaiban kötnek ki. A titkos légyottok a nő lakásán
folytatódnak, immár az ágyban. A nő férje, az utazó ügynök Kjell úgy tűnik,
mindebből semmit sem észlel…
Bo Widerberg egy nem hagyományos szerelmi drámát vetít
elénk. Stiget elsősorban a kíváncsiság hajtja, hiszen osztálytársaival más
témájuk szinte nincs is, mint a nők, és a szex. A tanárnő viszont már
kiábrándult részeges férjéből, túl van egy idegösszeroppanáson, ráadásul már az
első tanítási napon felfigyel a társainál komolyabbnak, érettebbnek tűnő
Stigre. A szerelmi légyottok száma egyre gyarapszik, Stig ennek megfelelően
egyre több napot tölt iskola helyett tanárnője lakásán (és ágyában). A fiú
meglepetésére - miután a férj váratlanul hazaérkezve többször is meglepi a
lakásban - Kjell nem nagyon törődik a helyzettel, az árust inkább Beethoven, és
a kakukkos órába rejtett dugialkohol foglalkoztatja.
Widerberg utolsó filmjében csodálatos karaktereket alkot.
Stiget fia, Johan játssza, aki ekkor 21 éves volt, de ennek ellenére
tökéletesen személyesíti meg a 15 évest. Viola (Marika Lagercrantz), a vonzó
angoltanárnő kezdetben valósággal újjászületik a titkos kapcsolattól, de amikor
Stig egyre többször visszakozik, újra elveszti az önuralmát, és ennek
tetőpontján már egy törött üveggel kényszerítené szexre Stiget.
A leglenyűgözőbb karakter azonban Kjell, művésznevén Frank.
Az utazó ügynök (női ruhákkal kereskedik) nem gyanakvással, hanem barátsággal
közeledik Stighez, és bevezeti a klasszikus zene birodalmába. Emlékezetes
jelenet egyik közös lemezhallgatásuk, melynek során Beethoven gyönyörű dallamai
alá beszűrődik Hitler mániákus szónoklatainak egyike. „Ugyanaz a nyelv” - nyöszörgi
Kjell/Frank - „Nem tudom megérteni” - mondja, majd sírva fakad.
Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a
tanár-diák szerelmi viszony nem tartható tovább. A nő egy hatalmában álló
lépéssel vet véget mindennek, mire Stig az ünnepélyes tanévzárón gúnyos
gesztussal áll bosszút. És bár Stig rengeteget tanult az életről (szex, halál,
megcsalás, bosszú), utolsó momentumként betör a már kiürült osztályterembe.
Magához veszi a tanév közben számtalan alkalommal forgatott lexikonokat, ezzel
egyben a tudást, és a könyvekkel, a tudással a kezében távozik, és válik
felnőtté.
Stig tanárnője bűvkörébe kerül
A tanárnő hamar felfigyel tanítványára...
...de főleg szexuális értelemben
Stig szomszédja mindent megpróbál, hogy felkeltse az érdeklődést
Erick Zonca: Élet, amiről az angyalok álmodnak/La vie rêvée
des anges (1998)
Főszereplők: Élodie Bouchez, Natacha Régnier, Grégoire Colin,
Patrick Mercado, Jo Prestia
Külföldi dvd-borító
Isabel 21 éves, és egyik napról a másikra él. Barátja
eltűnt, ő meg az idegen városban megpróbál valahogy talpon maradni. Munkát kap
egy gyárban, a varrógép mellett, és itt ismerkedik össze Marie-val, aki egy
baleset nyomán kómába esett, kórházban fekvő asszony lakásában él. Marie
befogadja Isabelt, és a páros innentől elválaszthatatlan lesz, egészen addig,
amíg Marie bele nem szeret egy gazdag bártulajdonosba…
Az „Élet, amiről az angyalok álmodnak” egy nehéz helyzetben
létrejött barátság története. Marie és Isabel elkezdenek valamit, amitől
mindkettejüknek több kedve lesz az élethez, és ami megkönnyíti a
mindennapjaikat. Mert a hétköznapok nehezek: a varrodában nem veszik őket
emberszámba, Isabelt ki is rúgják, de még arra sincs pénzük, hogy egy
szórakozóhelyre bemenjenek. Az itteni kidobóemberekkel kötött alkalmi
barátságok csak időlegesek, mind a ketten (négyen) tudják valahol, hogy nem
tartós kapcsolat(ok)ról van szó.
És ekkor belép a képbe Chriss, a pénzes, szűkszavú, látszólag
különösebb gátlásokkal nem rendelkező szépfiú, és gyorsan kiveti a hálóját
Marie-ra (talán nem véletlen, hogy pont Marie volt az, aki korábban széttörte a
férfi csodaautójának hátsó lámpáját). Marie megpróbál küzdeni ellene, a
szokásos barátságtalan, szókimondó stílusában beszél vele, még akkor is, amikor
az kifizeti az általa elemelt ezerfrankos kabátot. Chrissnek mindez imponál,
látja, hogy végre egy izgalmas vadászatot indíthat, nem egy szokványos, magát a
pénzes fiúnak könnyen odaadó nőről van szó. Egy idő után Marie megadja magát,
bár még harcol (a szexjelenetek is inkább erőszakosak, semmint érzékiek), de
tudja, hogy ez a szerelem boldoggá teheti az életét, új célokat, jövőképet
adhat neki.
Isabel teljesen más típus, ő rendületlenül bízik valamiben,
folyamatosan munkát keres, megpróbál találékonysággal úrrá lenni a nyomorán
(lásd összeollózott képeslapjait, amelyekkel mindig sikerül annyi pénzt
összeszednie, ami a túléléshez szükséges). És elhatározza azt is, hogy
meglátogatja a kórházban fekvő Sandrine-t, kinek anyja már nem ébredt fel a
kómából, és aki szintén magatehetetlenül, környezetéről nem tudva fekszik a
kórteremben. Isabel folyamatosan olvassa Sandrine naplóját, melyet a lakásban
talált. Sandrine-nak nem maradt más, csak az álom - ő lenne a címbéli egyik
angyal? Meglehet, mint ahogy az is, hogy Isabel és Marie is, akik nem a kórházi
ágyon ugyan, de szintén csak álmodni tudnak az életről.
Erick Zonca mesteri debütálása a kilencvenes évek európai
filmtermésének talán legjobb forgatókönyvével bír, két főszereplője pedig
teljesen megérdemelten nyert César-díjat. Az „Élet, amiről az angyalok
álmodnak” nemcsak lenyűgöző és sokszínű karaktereket sorakoztat fel, de
kíméletlen szociális látleletet is ad két fiatal helyzetéről, akik egyik
percről a másikra élik a számos (és végzetes) csalódást tartogató életüket.
Isabel hosszú kóborlás után egy varrodában köt ki...
